Ő vagy Ők?

Hányszor kopogtat a nagy szerelem egy ember életében? Tényleg csak egyetlen Igazi létezik, vagy minden életkorban másra van szükségünk?

A sötét verem

Mielőtt e téma kibontásában elmerülnénk, álljon itt két példa a közelmúltból. Fiatal, csinos 29 éves nő keresett fel. Ahogy nekilátott élethelyzetének ismertetéséhez, hamar könnyek szöktek a szemébe, hangja elcsuklott, miközben igyekezett összeszedett maradni. 4 éve történt, hogy egy munkahelyi kirándulás alkalmával közel került egy kollégájához. Beszélgettek, sétáltak, táncoltak - semmi olyat nem csináltak, ami kivételes lett volna -, az élmény mégis elementáris hatással volt rá. Azt élte meg, hogy ott van mellette az a férfi, akiről mindig is álmodott: aki annyira együtt rezeg vele, hogy szinte befejezi elkezdett mondatait; akinek ugyan az tetszik, ugyan az jut az eszébe valamiről, mint neki; aki úgy mozdul, úgy érint, ahogy neki az jó; akinek pont azok a bolondos hibák tetszenek benne, amiket általában szégyellni szokott magán a másik nem társaságában; akinek olyan az illata, olyan a hangja, olyan a keze, mint annak a másiknak az álmaiban… Azonnal érezte, hogy elveszett.
A könnyek oka is kiderült természetesen - a férfi családos volt. Az elmúlt évek pedig a „se veled, se nélküled” tánc jegyében teltek. Sok kétségbeesett szakítási kísérlet és megannyi szenvedélyes egymásra találás, elbukás. A feje tudja, hogy mit kellene tennie, a lelke képtelen rá. Azt érzi, lassan elfogy, felőrlődik a jelenlegi helyzetben, ugyanakkor öngyilkossági fantáziái lesznek, ha arra gondol, hogy e nélkül a kapcsolat nélkül kellene élnie.
És egy másik példa… A férfi 38 éves múlt. Arról beszélt, hogy évekkel ezelőtt találkozott álmai asszonyával. Egy szakmai konferencián a szállásuk felé menet sodródtak egymás mellé, s amikor egy villanyoszlopon otthagyott virágcsokrot játékosan átadott neki, belenéztek egymás szemébe. Beégett a lelkébe az a pillanat. Egy év elteltével találkoztak ismét, de lelkükben az a pillanat folytatódott. Mindkét oldalon család volt, kicsi gyerekekkel. Először álomszerű megmerítkezések egymás régről ismerősnek tűnő közelségében, majd ijedt visszahúzódások váltották egymást, amit aztán éveken keresztül tartó szakítási kísérletek követtek. Elmondása szerint minden találkozásukkor megszűnt az idő, az órák percekké zsugorodtak, az elválásokat, mint megannyi apró halált élte meg. Jelenleg 7 hónapja nincs semmilyen kapcsolat közöttük, mégis azt érzi, hogy lelke, lezárt szentélyként őrzi kapcsolatuk emlékét, megismételhetetlenségét. Mindennapjait – saját szavai szerint – jelenleg is úgy éli, mint egy jól funkcionáló élőhalott. 
Vajon, miről szólnak ezek a példák? A szerelem megkötő és mindent elsöprő erejéről? Kiszolgáltatottságunkról? Lelkünk mélyen húzódó szükségletének erejéről? Arról, hogy milyen elementáris vágy van bennünk kapcsolódni, összeolvadni? Vagy arról, hogyan teremtjük meg és milyen módon védjük magunkban a nagy Őt? Az élet csodájáról, nagyságunkról, vagy éppen esendőségünkről, az élet megannyi mindennapos drámájáról?

A szerelem tárgya

Valószínűleg ezek a kérdések ugyanazon jelenség különböző oldalaira világítanak rá. Számtalan pszichológiai munkában kísérelték meg leírni, megérteni a szerelem lényegét, természetrajzát, és talán nincs egyetlen művész sem a világon, aki ne próbálta volna legalább egy alkotásában megragadni e jelenség valamelyik aspektusát. Az hogy maga a szerelem jelensége létezik az emberi kapcsolatokban, efelől aligha van bárkinek is kétsége, s bár a szerelmünknek mindig van „tárgya” is, a nagy Ő létezésének tekintetében azonban már jobban megoszlanak a vélemények. Nézzük, ki vagy kik is lehetnek számunkra a nagy Ő(k), illetve milyen lélektani előtörténete lehet ennek a mindent elsöprő érzésnek az életünkben.

Kötések és vonzások

Mikor az ember gyereke a világra jön, az első érzelmi kötődései alap esetben a szüleihez, első sorban anyjához fűzik. Bizonyos előzményei ennek a kapcsolatnak már az anyaméhben, sőt egyesek szerint már a fogantatáskor is jelen vannak, a születés ily módon inkább csak egy állomásnak tekinthető e kötődés alakulásában. Egy biztos: hogy mit jelent összeolvadni, szimbiózisban létezni, illetve mit jelent szeretni és szeretve lenni - amit aztán lelkünk egy életen keresztül „szeretet” ősmintájaként fog beazonosítani bármilyen legyen is az -, azt anyánkkal való korai kapcsolatunkból hozzuk. Ez a „szeretet” alapképlete lelkünkben. És ez lesz az a zsigeri szintű kód is, ami tudattalanul párválasztásunkat is meghatározza, és ami referenciapontként működik feltehetően egész életünkben.
A korai kötődési mintának azért van ekkora jelentősége életünkben, azért nagy a hatalma, mert szorosan kapcsolódik a biztonságérzetünkhöz. Minden kapcsolati helyzet, amelybe életünk során kerülünk – bármilyen fájdalommal is járjon -, ha ismerős, biztonságot ad, ami viszont ismeretlen, az erős bizonytalanságérzéssel, szorongással jár. Ehhez mérten hátrébb sorolódik az a mód, ahogyan szeretnénk, hogy szeressenek minket. Nem csak azért, mert ez egy jóval később tudatosuló információ, hanem mert bármennyire vágyott is, ettől még odabent ismeretlen, vagyis nem biztonságos. Mindezzel azt szeretném leszögezni, hogy életünk korai szakaszában azok a hatások, melyek szüleinktől érkeznek felénk, az alapmintái lesznek minden intim, szeretetteli későbbi kapcsolatunknak - mind mások, mind saját magunk vonatkozásában.

Mint ahogy az intim kapcsolat zsigeri mintáit szüleinkkel való kapcsolatunkból ismerjük, azt az imádattal vagy félelemmel és féltéssel vegyes rajongást is velük éljük meg először, amikor az ő érzéseik, szükségleteik, vágyaik valójában fontosabbakká válnak, mint a sajátunk. Olyan mértékben függ az életünk, a biztonságunk kicsi gyerekként tőlük, a kötődési szükségletünk annyira erős, hogy „túlélésünk” érdekében törvényszerűen elkövetjük magunkkal szemben azt a „nárcisztikus sérülést”, hogy értük elveszítjük a kapcsolatot saját lelkünk magjával, saját magunkkal. Aztán egy életen keresztül keressük, és sokszor egy élet is kevés, hogy ismét megtaláljuk a kapcsolatot benső énünkkel. Témánk szempontjából, ez azért lényeges mozzanat, mert ez a történés a lélektani előképe annak a jelenségnek, mikor énünket oly mértékben terjesztjük ki a fontos másikra, hogy időlegesen el is veszítjük azt. Mikor szerelmesek leszünk, ugyanis szintén ez történik velünk.

És megdobban a szív…

Tegyünk egy kísérletet arra, hogy mint egy mozgó filmet, próbáljuk meg lelassítani, „kikockázni”, a szerelembe esés folyamatát. Vajon mi történhetett a fenti példákban szereplő személyek lelkében, ami elindította lelkükben azt az érzelmi láncreakciót, amit szerelemnek hívunk?

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. szeptemberi számában olvasható.