Az ellentétek vonzzák egymást?

A szerelemmel, a párkapcsolatokkal foglalkozó irodalom egyik fejezete bizton azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi az, ami két embert egymáshoz vonz.

Örökzöld témája ez a művészeteknek, a divatnak, a szépségiparnak, de az emberi kapcsolatokkal foglalkozó tudományágak is megszülik a saját nézőpontjuknak megfelelő válaszaikat erre a kérdésre. A valóság pedig folyamatosan arra készteti az érintett kutatókat, hogy újabb és átfogóbb teóriákat gyártsanak, melyekbe be lehet illeszteni az élet sokszínűségét, változatosságát. Közben megesik, hogy átalakul, érvényét veszíti egy-egy kérdésfelvetés is, hiszen a tények vizsgálata, a folyamatok megértése differenciáltabbá teszi addigi nézőpontunkat. Egy kicsit erre a sorsra jutott a címben szereplő kérdésfelvetés is, ugyanakkor mégis érdemes elidőzni a kérdés gyakorlati vonatkozásai felett.

Mi kell a hosszú távhoz?

Párterapeutaként azt látom: ha párunk személyiségének alapjaiban hasonlít hozzánk annyira, hogy mélyebb érzelmi szinten és/vagy az élet szervezési színterén jól értsük egymást, ugyanakkor eléggé különbözik is tőlünk, hogy általa kiegészüljünk, a kapcsolat elvileg rendelkezik a „hosszú távúság” lehetőségével.

A „hasonlóság” adja a kapcsolat biztonságát, egymás viselkedésének, érzéseinek megértését, elfogadását, az „ellentétek” adják a kiegészülés élményét, a fejlődés a növekedés izgalmát, lehetőségét. Az eltérések mintha abban rejlenének, hogy kinek-kinek, más-más arányban van szüksége e kettőből.

És feltehetően erre is érvényes a statisztikusok által jól ismert harang görbe (Gauss), miszerint a szélsőséges értékekhez mindkét irányban egyre csökkenő számban tartoznak. Saját pozíciónk meghatározását e görbe mentén azonban nehezíti az a tény, hogy ez nem egy statikus pont. Eddigi életutunk tapasztalatai különböző mértékben mozdítanak el minket hol a biztonságkeresés, hol a változás, az újdonság keresésének irányában.

A férfi a nőt, a nő a férfit

De nézzük, mi is történik, mikor megdobban két emberi szív, és a tekintetek találkozásában felizzik a hasonlóságoknak és az ellentéteknek az a megfoghatatlan aránya, ami ígéretet jelent kielégítetlen vágyaink számára. Eszembe jut Karinthy Frigyes polemizáló gondolata: „Férfi és nő, hogyan is érthetnék meg egymást, amikor mind a kettő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit.” Bár ez önmagában antagonisztikus ellentétnek tűnik, e tekintetben épp ez adja a vonzás erejét, intenzitását.

A természet, az élet önmagáért van, újrateremti saját magát, ezért valahogy bölcsen úgy rendezi a kapcsolat elején, hogy az ellentétek zavaró oldalát nem látjuk. Vagy ha igen, jelentőségükben eltörpülnek az „ígéretes” mellett. Ha ugyanis a másik számunkra fontos tulajdonságainak száma és/vagy minősége, illetve vágyaink, szükségleteink kielégítetlenségének mértéke elér egy pontot, akkor egyfajta belső láncreakcióként aktivizálódnak mélyebb vágyaink és menthetetlenül rávetítődnek partnerünkre. Leginkább annak a vágya, hogy kiszabaduljunk „belső magányunk börtönéből”, hogy szeretve és elfogadva igazán közel kerüljünk egy másik emberhez, hogy lelkileg és testileg eggyé váljunk vele. Az a mélyen húzódó vágyunk mozdul meg, hogy egyesülni, kiegészülni tudjunk hiányzó részünkkel, hogy újraélhessük a valaha elveszített egységet, amit valaha anyánkkal tudtunk megélni.

Mikor szerelmesek leszünk, úgy érezzük, mintha a másikkal való kapcsolatunkban egészülnénk ki – vele és általa lennénk teljesek. Úgy tűnik, már az elején egyszerre van jelen a kiegészülés élménye, ami inkább az ellentétekhez kapcsolódik, és a hasonlóság érzése is, ahogy a másikban felismerni vélem magam. És ha nem fogunk nagyon mellé, mint a szerelmes sündisznó a fogkefével, akkor a rá vetített tulajdonságok jelentős része tapasztalatként is visszatér hozzánk. Segíti ezt a folyamatot a rajtunk lévő „rózsaszín szemüveg” is, ami hiányaink hullámhosszára van hangolva, azaz „ígéret” információit felerősíti, a többit, vagy az ennek ellentmondókat elhalványítja, kiszűri.

Működésbe lép az a kapcsolati törvényszerűség is, miszerint „az az ajtó nyílik ki, amelyiken kopogtatsz”. Tehát amelyik személyiségrészét szólítom meg partneremnek, az válaszol. Ha a csodálatosat, az egyedit, azt, amiben gyönyörködni lehet, akkor az fog a reflektorfénybe lépni, az fog felnagyítódva megmutatkozni. Szélsőséges esetben a békából teremtünk ily módon királyfit, jobb megközelítésben a szegény ember fiára adunk koronát és lovat is alá. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy amit megélünk, megtapasztalunk vele, az ne lenne benne, ne lenne igaz. Talán csak nem olyan mértékben vagy nem azzal a kizárólagossággal, mint ahogy azt mi gondoljuk. Sajnos, vagy nem, a valóság az, hogy szerelmünk – abban a formában, ahogy mi érzékeljük őt –, többé-kevésbé a mi teremtményünk. De talán szükség is van erre a jótékony optikai csalódásra, hogy az a kötőanyag megszülethessen a kapcsolatban, ami hosszú távon képes összetartani egy kapcsolatot az élet viharos szakaszaiban is. És persze az a hatás is érvényesül, hogy a másik szemében nagyon sokszor saját szemem csillogásának fénye tükröződik vissza. Ahogy a másikra nézek és ünneplem benne azt, amit látni szeretnék, az ünnep fényei az ő szemében is felfénylenek. E három mechanizmus biztosítja azt, hogy érzelmeink, vágyaink szinte az elviselhetetlenségig felerősödnek. A szerelem olvasztótégelyében feloldódnak a minket elválasztó határok, összeolvadunk a másikkal, kiegészülünk általa. Mivel érzelmileg kísértetiesen hasonlít ez a korai anya-gyerek kapcsolatra – ahol szintén elvonási tünetek lépnek fel, ha a nincs jelen a fontos másik –, a párkapcsolat szimbiotikus szakaszának nevezi a szakma. A hétköznapi nyelv pedig szerelemnek.

Többszörös tévedések

A szerelmes ember azonban – ahogy ez az eddigiekből is kiderülhetett –, többszörösen téved. Először is, téved abban, amilyennek a másikat látja. A megismerés szintjén ez abban nyilvánul meg, hogy a másikról rendelkezésünkre álló relatíve szűkös, bizonyos helyzetekre korlátozódó tapasztalatok alapján kiegészítjük a róla alkotott képet lelkünkben, mintegy kiterjesztve, általánosítva a vele kapcsolatos eddigi tapasztalatainkat, „felöltöztetjük” őt képzeletünk segítségével. Praktikusan ez azt jelenti, hogy mikor rá nézünk, nem azt látjuk, ami van, hanem azt, amit látni szeretnénk. Mivel ez a teremtett kép nagyon szép – tulajdonképpen énünk hiányzó felének kivetülése –, kellőképpen ragaszkodunk is hozzá. Gyakorlatilag ugyan azokkal az énvédő mechanizmusokkal védjük, mint saját magunkat. A szerelmes embert ezért nem is lehet észérvekkel lebeszélni szerelméről. Ezért van az, hogy egy külső szemlélő, vagy a sok ezer éves tapasztalat – amit zsigereinkben hordozunk a másik nemmel való kapcsolatokról –, bár már az elején jelzi a nehézségeket is, ezek az információk nem jutnak be a szerelmes szív és tudat varázsvilágába. Sőt, gyakran kihívásként értelmeződnek: ami nem sikerült eddig a legtöbb párnak, az nekünk sikerülni fog!

Nem igaz a mondás!

A vonzás egyik részét a különbségek, az ellentétek adják. Tapasztalataim szerint hosszú távon mégis sérülékenyebbek azok a kapcsolatok, ahol a kapcsolat nagyobb részben erre épül. A hosszú távú párkapcsolat valójában egy fejlődési kényszerpálya. Nem lehet benne nem fejlődni. Az a párkapcsolat, ami inkább egymás kiegészítésére épül – pl. egyikőjük határozatlan, bizonytalan, a másik határozott, magabiztos, egyikőjük gyámolításra, támogatásra szorul, a másik nagy és erős, egyikőjük félszeg, visszahúzódó, a másik harsány önérvényesítő… stb. –, egy idő elteltével pont az teremt szakadékot a kapcsolatban, ami az elején még „hídnak”, kiegészülésnek tűnt.

Egy tartós párkapcsolatban a növekedés, a fejlődés erőtere afelé tol bennünket, hogy a másikba „kihelyezett” – az életben való helytállás szempontjából – fontos, hiányzó tulajdonságainkat, alulfejlett szerepeinket kénytelenek legyünk „visszavenni” és felnöveszteni magunkban. Vagyis nem tudjuk megúszni, hogy tulajdonságok, szerepviselkedések elsajátítása nélkül átvészeljük az életet – csak azért, mert találtunk valakit, aki majd helyettünk megoldja azokat a helyzeteket, amikkel nem boldogulunk. Ha például a párom nagyon határozott, mindig tudja, hogy mit akar, míg én bizonytalan, sokszor döntésképtelen vagyok, a kapcsolat elején nagyon imponáló lehet az ő határozottsága.

Pár év együttélés során, amikor nem ugyanazt akarjuk valami kapcsán, egyre többször azt kezdem érezni, hogy az nem számít, amit én szeretnék, csak úgy lehetnek a dolgok, ahogy ő akarja, és ingerülten lesöpri az érveimet. A kapcsolat azonban menthetetlenül növeszt, fejleszt, és ez bizony sok-sok konfliktust eredményez. A példánknál maradva, engem arrafelé tol, hogy egyre jobban álljak ki saját vágyaim, szándékaim mellett, őt pedig arrafelé, hogy képes legyen túllátni saját törekvésein, érzésein, képes legyen észrevenni az enyémeket, és figyelembe venni azokat. Ha félünk ezektől a konfliktusoktól és elkerülésük miatt inkább lelépünk erről a fejlődési „kényszerpályáról”, nagy árat fizetünk érte. A kapcsolat és a szerepek leosztásának stabilitását megőrizhetjük, de az önmegvalósítás, a növekedés örömét kénytelenek leszünk a megszokás és a kölcsönös függés frusztrált, sokszor fojtogató boldogtalanság érzésével lecserélni. A lélek növekedésének leállítása hosszabb-rövidebb távon testi tünetekben is megjelenik. Ilyen az elhízás, és a különböző pszichoszomatikus megbetegedések jelentős része.

A túl hasonló se jó

Ha választott társunk túl sok mindenben hasonlít ránk, a kezdeti nagy egyetértést idővel az érdektelenség, a túlzott kiszámíthatóság unalma kezdi el fojtogatni. A biztonság fontossága felértékelődik ezekben a típusú kapcsolatokban, ám ez gyakran azzal a következménnyel jár, hogy a változások veszélyesnek minősülnek. Az élet pedig csupa mozgás, csupa változás. Ennek kiszűrése megdermeszti, és idővel uniformizálja az ilyen kapcsolatban élőket. Gyakran kikopik a szexualitás is a kapcsolatból és kvázi testvéri, baráti viszonnyá szelídül a férfi-nő kapcsolat.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. augusztusi számában olvasható.