A civil életben csak ritkán káromkodnak

A Bëlga zenekar tagjai a koncerteken nemcsak a rajongókat, hanem magukat is felpörgetik. Mindent beleadnak a rappelésbe, ugrálnak, forognak a földön, és ma már egyáltalán nem zavarja őket, hogy sapkában izzadnak a színpadon.

Több mint tíz évvel ezelőtt három srác – Bauxit, Még5lövés és Tokyo – a Tilos Rádióban megismerkedett DJ Titusszal és Sickratmannel, majd megalakították a Bëlga nevű bandát. Miért éppen ezt a nevet választották? „Azért szeretjük a belga szót, mert egyszerű, rövid, könnyen megjegyezhető, jól lehet leírni, grafikai szempontból jól lehet belőle logót készíteni” – adták rá hajdanán az ésszerű magyarázatot. A fiúk művésznevét is az égiek ihlették.
Az Ovi című, óvodások „kemény” életét megéneklő nótával a Pepsi Sztárcsináló műsorában a döntőig jutottak, ám az igazi ismertséget a 2002-ben megjelent Majd megszokod című album hozta meg a számukra.
Az elmúlt évtizedben összecsiszolódtak – bár Sickratman 2003-ban kivált a csapatból –, a dalszövegeken sem vesznek össze. Általában azok a számok kerülnek fel a lemezeikre, amelyeken mindannyian jól röhögnek. A Bëlga-dalok részben arról ismertek, hogy a legtöbbjükben hemzsegnek a káromkodások. „Az a helyzet, hogy nem igazán van már olyan kifejezés a káromkodós szlengben, amit még ne használtunk volna” – árulták el régebben a bëlgás srácok. A káromkodásról azonban nem mondanak le, hiszen úgy tartják, hogy a hangulatkeltés miatt szükség van a „piszkos” szavakra. Bár a színpadon és a lemezeken dől belőlük a szitkozódás, a civil életben nem beszélnek csúnyán. Kiélik magukat a zenében.
Idén tavasszal négy albumot készítettek. Az első (Arany) a hazai politikai rendszert kritizálja, a másodikon érettségi tételeket rappelnek (Platina). A harmadikon (Gyémánt) örömzenélnek, a negyediken (Farost) igazi bëlgás nótákat zengenek. Valamennyi lemez hanganyagát ingyen és pár száz forintért is le lehet tölteni a honlapjukról, amely igazán interaktívra és jópofára sikerült.

A fiai már most rappelnek

DJ Titusz, a Bëlga zeneszerzője és egyik előadója szerint a közönség jól fogadta az idei albumdömpinget. Mind a négy lemezbemutató-koncert remekül sikerült, a rajongók szinte kívülről fújták az új dalokat, és már most követelik a következő korongot.
Melyik lemezre vagy a legbüszkébb?
Nehéz megmondani. Mindegyik egyformán fontos nekem, és nem is lehet igazán összehasonlítani őket.
A második albumon érettségi tételeket énekeltek. Te hogyan készültél hajdanán a középiskolai záróvizsgára?
Nekem sajnos nem volt ilyen oktatási segédanyagom, mint amilyen a Platina. Ezért könyvekből, jegyzetekből tanultam. Ha jól emlékszem, 4,2 körül lett az érettségi átlagom. Mindig megálltam a helyem a suliban, a szüleim megdorgáltak, ha rossz jegyet vittem haza. Bár a tanulásban kis „stréber” voltam, a barátaim állandóan a legrosszabb gyerekek közül kerültek ki.
Az érettségi után továbbtanultál?
Jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, de nem vettek fel. Ezért elvégeztem egy kirakatrendezői iskolát. De nem dolgoztam a szakmában, mivel ekkoriban keveredtem a Tilos Rádióhoz. Már előtte is nagyon érdekelt az underground zene, hatalmas lemezgyűjteménnyel büszkélkedhettem. Majd következett az acid partys korszakom, rengeteg bulit szerveztem akkoriban. Sosem unatkoztam.
Ahogyan most sem, amikor négy lemezt adtatok ki négy hónap alatt. Hogy bírtad a tempót?
Nehezen. Sokat kellett vágnom, ülnöm a számítógép előtt. A zenei alapokkal nem akadt annyi dolgom, mivel az elmúlt három évben folyamatosan készítettem őket. Megtelt velük a winchesterem. A fiúk ezt most teljesen kiürítették.
A nyáron tudsz egy kicsit lazítani?
Nem megyek üdülni, mivel nyáron fesztiválról fesztiválra járunk. Talán majd ősszel vagy télen a családommal elutazunk valahova.
Van gyermeked?
Igen, két fiam van, az egyik három-, a másik ötéves.
Szeretik a zenét?
Nagyon. Már rappelnek is, és saját kis szintetizátoruk van. Ha berakok egy CD-t, csendben hallgatják. Látszik rajtuk, hogy nagyon figyelnek.
A fiúkkal való játék mellett mivel töltöd még a szabadidődet?
Az egyik nagy hobbim az elektronikai kütyük szerelgetése. Forrasztok, hangszert gyártok, zajsémákat készítek. Az alapanyagokat gyakran a használtcikk-piacról szerzem be, imádom ezt a hobbit. Szabadidőm pedig nincs olyan sok, mivel van egy másik zenekarom, a Carbonfools.
Amelyikről azt mondtad egy interjúban, hogy ez a másik arcod.
Nem is tudom. Rajtam kívül mások is vannak az együttesben, amely tényleg különbözik a Bëlgától. Angolul énekelünk, kicsit komolyabb, hagyományosabb banda.
A Bëlgában mit szeretsz?
Azt, hogy mindent lehet benne. Tele van poénokkal, rengeteg dolog belefér, lehet vele kísérletezni. A fiúk még ma is ugyanúgy pörögnek, ugrálnak a színpadon, mint tíz évvel ezelőtt.
Nem zavar benneteket a sapka rappelés közben?
Megszoktuk. Ez a koncepciónk része, de nyáron általában Björn Borg-féle fejpántra cseréljük.
És a káromkodással mi a helyzet? Nem kapjátok meg néha, hogy ejnye-bejnye, talán mégsem kellene ilyen csúnyán beszélni?
Nem, mivel ez az „imidszünk” része. A legtöbb dalunkba, mint például a BKV vagy az Egy, két, há című számba, direkt teszünk bele annyi káromkodást. Kutyaharapást szőrével, mondhatnánk. Gyógyírnek szánjuk, hiszen ha ilyen töménységben hallják az emberek, talán megunják, és kigyógyulnak belőle.

A pszichológus szemével
Felházi Anett pszichológus
"Nem vicces"

Átszűrtem magamon a Bëlgát, pontosabban hallgattam, olvastam mindenfélét tőlük, róluk. Hagytam hatni. Néha már fájt. „Őrült beszéd, de van benne rendszer”, gondoltam Hamlet után szabadon, vagy legalábbis próbáltam megtalálni. Annyira sokféle – kreatív, színes, vicces, letaglózó és naiv –, abszurd és egyszerre igaz, hogy nehéz megfogalmazni, mi is az az együttes esszencia, ami mindegyikben tipikusan „bëlgás”.
Az az érzésem támadt, úgy áll az alkotáshoz az együttes, hogy amit meg lehet csinálni, meg lehet zenésíteni, miért ne tehetnék meg. A pop-art filozófiája jutott eszembe, ha van egy Marilyn Monroe, miért ne lehetne húsz. A kifejezésben a fantázia, a másolhatóság és a valódiság eszméje omlik itt össze, a megkérdőjelezhetetlenséggel, a hitelesség illúziójával együtt. Annyira felismerhetetlen és finom módon, hogy az egyik görbe tükörnek tartott daluk, a Nemzeti hipp-hopp a Pannon Rádió slágerévé vált. Egyszerre jellemzi őket egy bizonyos ironikus távolságtartás is a valóságtól. Azt nyilatkozták, hogy „örülnek, ha az agyunkat egy kicsit baszogatja az, amit elmondanak”. Számtalan értelmezési lehetőséget adnak. A gondolatok sem állandóak, könnyen telítődünk sablonokkal, sztereotípiákkal. „Lépj a fénybe, tárd fel szíved rejtett kincseit, óvd és tiszteld a természetet.” Mindez a „segíts magadon” kézikönyvek stílusában.
Ezek a fiúk élvezik az egész bëlgázást, órákat röhögnek, ahogy egy-egy szöveg, dal megszületik. Vicces, ahogy szokatlan, össze nem illő dolgok egymás mellé kerülnek, ahogy egy gólem vagy sámán megjelenik egy panellakásban. Ahogy a szabad ötletek sorozata fellazultságot ad a sok lelki elnyomásból, elfojtásból. Stílusparódiákkal játszanak. Mindkét oldal ki van parodizálva – az irigyelt és az irigy is, a korrumpálódott politikus mellett a szavazó is. „Mázlista fasz, rohadjon meg, annyi pénze van, adja inkább nekem.”
„Aki az emlőt, hogy szopjon, az államtól vár.” „A felelősség a miénk. Mi csináltuk ezt, nem csak a kibaszott kormány.” Szerintük önmagában is vicces leírni, ami van, csak össze kell gereblyézni.
Nem önmagukat láttatják ezek a fiúk, talán nem is akarnak megmutatkozni. Mintha csak átfolyatnák önmagukon és kihangosítanák a közhangulatot, a silányuló közízlést, a visszásságokat, adott esetben az üres semmitmondást. Visszhangok, akik sokszor hangosabbak, mint az eredeti hang. Nem tetszik, de így már nem tudod befogni a füled, elfordítani az arcod. Ha mocskos a nyelvünk, hát hallgasd meg, hogy mennyire. Olyan, mint a torzító, nagyító tükörszoba a vidámparkban, torz fej, aránytalan testrészek. Tényleg ilyen vagyok? Nem túl költői.