És még nincs vége...

A feladat nehéz. Félszáz év, több mint 10 200 koncert, számtalan siker, lemez és utazás történetében kutatni komoly kihívás.

Benkó Sándor, a Benkó Dixieland Band vezetője kávéját kavargatja és gondolkodik. Ennek meg a kávézó munkatársai örülnek, mert egyszer csak közli, töprengeni csak sütemény mellett lehet, hát azt is kérünk.

Én meg emlékeztetem néhány évvel ezelőtti első találkozónkra. Teljesen véletlenül ugyanabban a hotelben szilvesztereztünk, és a két család igazán kellemes estét töltött együtt. Néhány hónap múlva találkoztunk, és meglepett, bár tudta, hol látott, de az arcom mintha kissé ismeretlen lett volna számára...

Sándor felnéz a sütemény mellől, nevetni kezd, és azt mondja: „Az én arcmemóriám? Hát arról jobb nem beszélni!” Ám mégis mesélni kezd, és most már nincs más dolgom, csak figyelni...

A kormányzó kitüntetése

A zenekarban mindenkinek tudom a szólamát, azzal nincs gond, de ha egy találkozás után újra összefutok valakivel, akkor előfordul, hogy nem ismerem meg. Kaliforniában Jerry Brown kormányzótól kaptam kitüntetést. Átadott egy különleges, kormányzói elismerést. A rendezvényen voltak újságírók, tévéstábok, miegymás. A kormányzó nem ment a pulpitusra, hanem odajött hozzám, kezet fogott velem, és megkérdezte: „Hogy van Barbara?” Azonnal lázasan gondolkodni kezdtem, vajon ez a Barbara ki lehet. Jó néhány másodperc után jöttem rá, hogy hiszen a lányomat hívják Barbarának. Csodálkoztam, talán őt említi? Aztán jött a következő kérdés: „Na, és mi újság Sándorkával?” Akkor rájöttem, hogy valóban az én családomról beszél. Nagyon meghatott, hogy mindezzel tisztában volt a kormányzó. Átadta a kitüntetést, forogtak a kamerák, és hirtelen kivette a kezemből a díjat, és azt mondta, na, ezt majd este visszaadom.

Számomra az egész ceremónia nagyon furcsa volt, egyrészt, mert a banda nélkül, egyedül voltam, másrészt a kormányzó ugyan ismeri a családomat, viszont elveszi a kitüntetést. Nem tudtam mire vélni a helyzetet.

Az esemény után derült ki, hogy az FBI rólam készített kiadós anyagából idézte adataimat személyi titkára, a kormányzó meg tisztességesen megjegyezte azokat.

Eljött az este, pakoltunk a színpadon, több ezres tömeget vártunk. Egyszer csak jön egy család, talpig farmerben, férj, feleség és sok gyerek. A férj odajött hozzám, és kérdezte: „Hello, hova üljek?” Ámulva néztem, mit akar tőlem, és a hátam mögé intettem, hogy üljenek le valahova. A család szófogadóan elindult, mire Nagy Jenő barátom rám nézett, és azt mondta: „Te, én ezt az embert már láttam. Nem ez a kormányzó?”

Ő volt, természetesen. Leugrottam a színpadról, utolérve gyorsan javítottam, hogy félreértett, itt az első sorban vannak a nekik szóló helyek, legyenek szívesek helyet foglalni. (Természetesen a koncerten kis ceremónia kíséretében a kitüntetést is visszakaptam.) Hát, ennyit az én arcmemóriámról…

Gázrobbanás Mexikóban

Mexikóban jártunk, pontosabban a fővárosban, Mexico Cityben. Ez egy hihetetlen furcsa, hatalmas kiszárított mocsár helyére épült óriási város. Vannak olyan felhőkarcolók, amelyek vízágyon állnak, hogy a vízpárnák nyomásával egyensúlyozzák ki a talaj mozgását. Bár lecsapolták, alábetonozták a várost, de vezetékeket nem lehet a földbe vinni, mert még mindig vannak olyan földmozgások, amelyek eltörnék ezeket. Így aztán a házak tetején tartályok sorakoznak, egyik a gázért, a másik az ivóvízért, harmadik a fürdővízért felelős. Éjszakánként feltöltik a tartályokat, a szolgáltatás teljesen rendben működik.

Ám éppen ottlétünk idején egy éjszaka történt a város egyik legnagyobb katasztrófája. Az egyik ház tetején egy szikra miatt felrobbant egy gáztartály. És akkora robbanás volt, hogy felgyújtotta a szomszéd házat, majd elindult a láncreakció, sorra robbantak fel az épületek. Emberek ezrei égtek meg, borzalmas volt.

Hajnalban hívtam a magyar nagykövetet, hogy szívesen vállalunk jótékonysági feladatot a károsultak javára. Egy stúdióban gyorsan felvettünk egy számot, és a lemez jogdíjait a károsultaknak ajánlottuk fel.

Reggel derült ki, hogy egyedül mi tettünk ilyen típusú, kulturális felajánlást, senki más. Ez viszont automatikusan hihetetlen népszerűvé tett bennünket. Minden nap a tévében játszottunk, mindenfelé utaztattak bennünket, pedig tényleg nem ezért tettük. Egy alkalommal gejzírek környékére vittek kirándulni bennünket. Egy népi hangszereket árusító helybéli portékáját nézegettük, és én vettem egy érdekes kivitelű xilofont. A velünk utazó tévéstáb rögtön kérte, játsszak valami érdekes dallamot a hangszeren. Gondoltam, a „Boci, boci tarka…” című „sláger” csak sikerül, hát nekiveselkedtem. Sajnos túlbecsültem magamat, a produkció nagyon gyatrán sikerült. Jót mulatott rajtam mindenki...

Találkozás az avantgárddal

Zenei találkozásokban mindig arra törekedtem, hogy nagyobbra vállalkozzunk, mint a dixieland zenekarok a világban. Avantgárd zenészekkel például nem sokan keresik a kapcsolatot. Drágák, különcök, nem szeretik a mi műfajunkat. Ennek ellenére meghívtam Freddy Hubbard nevű, kiváló avantgárd trombitást egy Sportcsarnok-beli koncertünkhöz. Amikor megérkezett, barátságosan fogadtam a reptéren. Ő ugyan kezet fogott velem, de kijelentette, utálja a fehér embert. Teljesen ledöbbentem, de hát nem volt mit tenni. Elindultunk a rádióba felvételre. Az első számok felvételénél nagyon dühös lettem, mert össze-vissza fújkált, szétzilálta a zenekaromat. Azonnal hívattam a menedzserét. Követeltem, hogy sztárvendégünk szedje össze magát, és készítsünk egy normális felvételt. Határozott fellépésemtől megijedve a menedzser hozatott egy üveg whiskey-t, melynek majd' felét vendégünk megitta. Az ital nem látszott rajta, viszont hangulatilag helyre tette! Remek duettet játszott trombitásunkkal – Zoltán Bélával – a Hulló falevelek című számban. Végül bevágta a stúdió ajtaját, és elment.

Másnap estig nem láttam, a beálló próbán nem jött ki a színpadra. Aztán este a koncerten a színpadra lépve teljesen megdöbbent. Nem számított tízezer emberre. Kiválóan játszott, csodálatosan sikerült a koncertünk. A koncert utáni fogadásra nem jött el, csak másnap találkoztunk a reptéren. Akkor már barátságosan rázta meg a kezemet, átölelt, és így búcsúzott: Én utálom a fehér embert, de téged szeretlek!

Egy portugál himnusz

Érdekes felkérést kaptunk egyszer Portugáliában, Lisszabonban. Az volt a feladat, hogy kiemelkedő sikert kell aratnunk háromszázezer ember előtt. Addig csak néhány alkalommal játszottunk Portugáliában, tehát nem igazán ismertük a közönséget, ráadásul a technika is szokatlan volt, mert kibérelték nekünk a Rolling Stones felszerelését. Ekkora hangosítással még sosem játszottunk. Azzal is számolni kellett, hogy a közönség nagy részének mi ismeretlenek vagyunk, tehát ki kellett találni valamit, amivel megnyerhetjük őket.

Arra gondoltam, hogy anyanyelvükön tartanék egy beszédet, melyben a portugál nép nagyságát ecsetelném. Kerestem egy magyarul tudó helybélit, és megkértem, hogy az általam megírt szöveget fordítsa le portugálra, és tanítsa meg nekem úgy, mintha született portugál lennék. A szöveget felvettük gyerekhanggal, férfi- és női hanggal, így összeraktam, hogyan kell kiejtenem a szavakat. Nagyon szívhez szóló, lelkesítő szöveget írtam, gyakorlatilag egy portugál himnusz lett belőle.

A koncerten szándékosan megvárattuk a közönséget, majd egyedül álltam ki a színpadra. Elkezdtem a beszédet, és az első néhány perces döbbenet után olyan viharos éljenzésbe kezdett háromszázezer ember, amilyet még soha nem láttam. Sikerült a terv, „megvettük” őket, és életünk egyik legnagyobb sikerét értük el.

A legkedvesebb díj

Pályánk során nagyon sok díjat, kitüntetést kaptunk. Úgy érzem, keményen megdolgoztunk érte. Sokszor kérdezik tőlem, melyik a legkedvesebb számomra ezek közül. Nos, a magyar Kossuth-díj. Amikor megkaptam az értesítő levelet az elnök úrtól, nagyon meghatódtam, pedig ez nem jellemző rám. Kaptunk amerikai elnököktől kitüntető elismerést, voltunk több helyen az év zenekara, és természetesen mindegyiknek örültem. Örültem, de nem voltak rám ekkora hatással. Pályám legnagyobb elismerésének érzem a hazámtól kapott legnagyobb művészeti díjat!

Számomra mindig az itthoni közönség volt a legfontosabb, az ő elvárásaiknak akartam mindig is megfelelni. Boldog vagyok, hogy 50 éves szakmai pályafutásom során ez sikerült, és örülök annak, hogy a világ számos pontján sikerült hazámnak dicsőséget szereznünk...