Híd a múlt és jelen között

Néhány évtizeddel ezelőtt még az, hogy a szülők döntenek gyermekeik jövendőbelijéről, formálisan is megkérdőjelezhetetlennek számított. Ők azok, akik egyfajta érzelmi, lélektani hidat képeznek a múltunk és a jelenünk között, ezáltal az ősök és az utódok között. Ha partnerünk elnyeri szüleink, illetve más fontos kapcsolataink szimpátiáját, azt az érzést erősíti bennünk, hogy jól választottunk, hogy vannak segítői, támogatói a kapcsolatunknak. Egy pár esetében azonban mindkét fél kapcsolati rendszerének el kell fogadnia az új kapcsolatot, be kell fogadnia az új jövevényt ahhoz, hogy a védettség és támogatottság érzése kialakulhasson.

Ha ez minden esetben így történne, ha szüleink tiszteletben tudnák tartani párválasztási döntéseinket, ha nemcsak elviselnék, hanem érzelmileg támogatnák is azokat, sok keserűségtől és csalódástól mentesülne a világ.

Ha szüleink minden esetben fel tudnák dolgozni elengedésünk fájdalmát, ami felnövekedésünk, magunkra találásunk elkerülhetetlen velejárója, és ha párválasztásunk időszakára mi is túljutnánk a szüleinkről történő leválás krízisén – sem a nekik való megfelelés, sem pedig a dacos „csak azért is” mozgatna minket párválasztásaink vonatkozásában –, akkor sok esetben más lehetne az életünk. Nem születne meg sem ez a cikk, sem az a rengeteg vicc, ami legtöbbször az anyósokat állítja görbe tükör elé.

Van alapja az anyósviccnek?

E vicceken keresztül a közgondolkodás, némi ironikus túlzással ugyan, de mégiscsak sztereotipizálja ezt a jelenséget. Miközben kifigurázza, egyszersmind elismeri gyakoriságát, általánosságát, és ezzel tulajdonképpen legitimálja is azt.  Így aztán, nem kell rosszul éreznie magát egy anyának vagy apának se, ha a féltés és „jóakarat” égisze alatt, nem képes felnőni saját felelősségéhez – ahhoz, hogy érzelmileg elfogadja és segítse gyermeke felnőtté válását, önmagára találását, autonómiájának, önállóságának kialakulását.

Mert mondjuk nem képes változtatni eddigi szerepén, beidegződésein, és fél a kontroll átengedésétől. Mert felnőtt gyerekét is csak önmaga vonatkozásában képes érzékelni, és azt látja, hogy az épp elhagyni készül őt. Őt, aki mindenét feláldozta érte, és annyira szereti. És nem kell szégyellnie magát, ha elfelejti és megsérti az élet mély igazságát, melyet Kahil Gibran így fogalmazott meg:

„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. S bár véletek vannak, nem birtokaitok.”

Egy másik helyen így ír erről: „Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.” Vajon hova röppen az a nyílvessző, amelyikről a nyíl meg van győződve, hogy az önmaga része, elengedhetetlen tartozéka?

Mérgező szülők

Terapeutaként azt tapasztalom, hogy nagyon sok kliensem történetében jelenik meg mérgező mozzanatként, hogy általában az ellenkező nemű szülő olyan erősen köti érzelmileg és fizikailag is a felnövekvő gyermekét, hogy az gyakran csak egy házasságba menekülve tud kikerülni a fojtogató kontroll alól. Ez inkább lány-apa viszonylatában gyakoribb.

Az anyák sokkal inkább érzelmi eszközökkel manipulálnak. Gyakran mély bűntudatot keltenek, vagy érzelmeik, indulataik – fiaik számára ijesztő – erejével operálnak öntudatlanul is. Mindezek mellett vannak olyan párkapcsolati felállások is, ahol a szülőket lényegében ez a szerepük tartja egyben. Kapcsolatuk párként, férfiként, nőként az idők folyamán kiüresedett, s a család stabilitását szülői szerepük biztosítja. Ebben a helyzetben a felnövekvő gyerekek kirepülése, párválasztása látensen a család felbomlásának veszélyével terhelt. Mivel a gyerekek lelkük legmélyén lojálisak szüleikkel, öntudatlanul is megteszik nekik azt a szívességet, hogy viselkedésükkel, döntéseikkel, párkapcsolati nehézségeikkel kvázi szülői szerepben tartják őket. Ezen önkéntes belső „vállalásaink” lelkünk gyermeki részében olyan mélyen gyökerezhetnek, hogy gyakran akkor is működnek, mikor már semmi valóságalapjuk nincs – mert például időközben elváltak vagy meghaltak a szülők.

Azt gondolom, annak a szociológiai ténynek, hogy a mai fiatalok családalapítása egyre későbbi életkorra tolódik, illetve ennek megfelelően egyre több nő és férfi él szingliként, sok egyéb tényező mellett az is oka, hogy a szülők egyre nehezebben adják fel szülői pozíciójukat, szerepüket. Nyílt vagy rejtett formában gyakran a szülői funkciók tovább élnek – rendszeres anyagi támogatások, munka a családi vállalkozásban, kényeztető gondoskodások, érzelmi vagy anyagi függőség megteremtésének formájában.

Ártalmas függő viszonyok

A túl szoros szülő-gyerek kapcsolat akadályozza az utódok párkapcsolati életét. És ennek persze igaz az ellentéte is: a gyerek számára elérhetetlen szülő kapcsolati mintázata is ugyanúgy akadálya lehet későbbi párkapcsolatának. Merthogy mindkét helyzet lélektani függőséget teremt.

Első esetben, ha a szülővel túl szoros közelség erőszakos, kontrolálló, akkor a párválasztásban a szülői elvárások ellenpontként hatnak. A választott fél gyakran megbotránkoztató, elfogadhatatlan lesz a szülők szemében, a partner a lázadás, az önállóság deklarálásának szimbóluma lesz. Ha a szülők a gyerek igényeinek túlzott kiszolgálása, saját életük feláldozása révén kerülnek túl szoros viszonyba gyermekeikkel, akkor gyakran a nekik való megfelelés, a feléjük érzett tartozásérzés válik a párválasztás öntudatlanul leghangsúlyosabb szempontjává.

Abban az esetben, amikor a szülő szeretete valamilyen okból elérhetetlen gyermeke számára, a gyerekből kiindulva, túl szoros, azaz függő kapcsolat alakulhat ki az elérhetetlen szülő irányába. Ez akkor is feltételezhető, ha a felszínen egyáltalán nincsenek kapcsolatban. Az ilyen módon sérült gyerek rejtett vagy nyílt formában, néha egy életen át küzd a szülők meg nem kapott elismeréséért, elfogadásáért, szeretetéért. Előfordulhat, hogy párkapcsolata is csak egy eszköz, egy mód ezen törekvésének valóra váltásához.  

Anyós-após konfliktusok

Párunk szüleit anyósnak és apósnak szoktuk nevezni. Teljes képtelenség lenne összeírni, hogy a velük való kapcsolat mennyi mindentől tud sérülni, és megannyi különböző mindennapi történet szól is arról, hogy sérül, hogyan romlik meg ez a kapcsolat. A sokféle történés mögött lélektani értelemben mégis talán tipizálhatók az okok. Ebből az irányból szemügyre véve, hogy mitől válhat egy anyós, após, meny és vej viszony terheltté, az alábbiak kívánkoznak előre.
Ha férj/feleségként bevonódunk, és bizonyos helyzetekben kiállunk párunk oldalán, mert azt érzékeljük, hogy szülei nem engedik társunkat „felnőni”, felnőtt szerepeiben nem ismerik el. Nem tisztelik döntéseit, nem segítik önállóságát, érvényesülését – akár erőszakos, indulati ráhatásokkal, akár érzelmi zsarolásokkal, játszmákon keresztül akadályozzák őt ebben.

A szülők viselkedésének lehetséges indítékai:
→ félelem az eddigi szülői szerepben megélhető fontosság, szükségesség érzés, az érzelmi és/vagy fizikai közelség elvesztésétől,
→ félelem a biztonságot jelentő kontroll elvesztésétől, a változástól,
→ félelem az egyedülléttől, a magányosságtól,   
→ félelem a családi kapcsolatok szétesésétől,
→ sérült, kevéssé differenciált személyiség, szimbiotikus összemosódása saját gyerekével,
→ féltékenység, rivalizálás… stb.
Ha párunkat – lelki függősége miatt –lojálisabbnak érezzük saját szüleivel, mint velünk. Ilyenkor azt érzékeljük, hogy szülei felé – anyósunk, apósunk irányában – átjárhatóak a kapcsolatunk határai, sérül kapcsolatunk intimitása, „ők szólnak párunk szájából”. Ez hosszú távon általában elviselhetetlen terhet jelent egy párkapcsolat számára.

Párunk viselkedésének lehetséges indítékai:
→ túlzott felelősségvállalás szülei érzelmi, hangulati vagy fizikai állapotai iránt,
→ szülei érzelmi frusztrálódásának alacsony tűrésfoka – krónikus konfliktuskerülés,
→ a hála, a tartozás érzésének elvétett iránya (megjegyzés: Az életünket soha nem tudjuk meghálálni a szüleinknek, nem is feléjük van ezzel dolgunk, hanem annak továbbadásában, csak utódaink felé tudjuk ezt „visszaadni”),
→ szülei felé, lelkében érzelmileg elutasított, szeretethiányos gyerek, aki elismerésükért, szeretetükért küzd,
→ félelem valamelyik szülő érzéseitől, indulataitól – mint ahogyan azt gyerekként megélte,
→ félelem az eredeti családi kapcsolatok szétesésétől,
→ kevéssé differenciált személyiség, szimbiotikus és/vagy „partneri” kötődés – valamelyik szülő „partnerként”, „bizalmasként” használva bevonta maga mellett felnövekedése során.
A szülők valós vagy vélt aggodalma gyermekük testi és/vagy lelki egészségéért, a partner személyének nyílt vagy rejtett elutasítása

→ Egyfajta bizalmatlanság éreztetése a partner felé, annak a kifejezése, hogy kapcsolatuk veszélyes gyermekük jövőjére nézve.

→ A partner leértékelése, annak a kifejezése, hogy gyermekük jobbat érdemelne – burkoltan ezzel azt is üzenik, hogy – legalább olyat, mint ők. Mert ők jobban szeretnek, s ezzel méltóbbak gyerekük szeretetére is. A partner riválisként tűnik fel a szemükben.

→ Eltérő, látszólag összeférhetetlen értékek, elvek a partner és a szülők között – elhatárolódást szül, melyet fenntartanak az önigazolás, az önvédelem mechanizmusai is, miközben gyakran a rivalitás, a féltékenység mozgatja.

→ Valós veszélyeztetés áll fenn, jogos szülői féltés – általában nyílt konfrontáció.

A felsorolt tényezők, rejtett motivációk nyilván csak egy szűk keresztmetszetét adják a valóságos indítékok sokszínűségének, az azonban talán látható a felsoroltakból, hogy vannak közöttük, melyek alapvetően a szülőkből, az ő fel nem növekedésükből fakadnak, és vannak, amelyek a gyerekeik éretlenségének, függőségének következményei. Bármelyik is áll fenn, idővel egyre hangsúlyosabb nehézséget okoz a párkapcsolatban.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. júniusi számában olvasható.