Nem titkoljuk a sérelmeket

Pataki Ági, egykori modell, ma üzletasszony elfogadja, hogy a fia nem szeret szerepelni. Ha mégis úgy adódik, akkor rábízza a döntést, vállalja-e például a közös fotózást. Így történt ez most, és tizenöt évvel ezelőtt is, amikor még az óvodás Istvántól kérdezte meg Ági, szeretne-e rajta lenni a Családi Lap címlapján.

Akkor István gondolkodás nélkül rávágta az igent, most Ági a férjét, Kovács Gábort kérte meg, segítsen egy kicsit rábeszélni a kamasz fiút. István végül beadta a derekát.

Ennyire visszahúzódó a fiad?

Egyáltalán nem. Nyitott, közvetlen srác, a médiában azonban nem szeret szerepelni. Annak sem örül, ha az utcán felismernek, és odajönnek hozzám. Bár megszokta, hogy az anyukája ismert nő, mégis nehezen viseli a helyzetet.

Ha a szereplési vágyban nem is, másban biztosan hasonlít rád.

Sok közös vonás van bennünk. Úgy gondolom, hogy erősen formáljuk a személyiségét azzal, ahogyan élünk. A jó és a rossz oldalunkat is látja. Gáborral például nem titkoljuk a sérelmeinket, és István előtt is nyugodtan vitatkozunk. Persze csak olyan formában, amely a gyermeki fül számára még elfogadható. Lehet, hogy az összetűzésünk akkor éppen senkinek sem okoz kellemes perceket, de hosszú távon mindenképpen jó, ha őszinte környezetben élünk és neveljük a fiunkat. Módszerünknek meglett a hatása, hiszen ő is előhozza a problémáit, vitatkozik, ellenkezik. Néha szinte felőrli az idegeimet, de nem panaszkodhatok, hiszen mi tanítottuk erre. Úgyhogy inkább örülök neki, hogy elmondja, ha valami bántja, ha valamivel nem ért egyet.

Igazi lázadó kamasz?

Igen. Tizennyolc éves múlt, és erre nap mint nap emlékeztet bennünket. Azt mondja, hogy már megneveltük őt, ami szerinte nagyon jól sikerült, de úgy érzi, ezentúl már nincs több dolgunk vele. A legjobban azzal tudom kiborítani, ha számon kérem az iskolai eredményeit, vagy az esetleges késéseit a tanórákról. Igaza van, hiszen senki sem szereti, ha számon kérik. Én azonban úgy vélem, hogy egy tizennyolc éves gyereknek még nincs akkora felelősségtudata, hogy minden lépésének lássa a későbbi következményét. Lehet, hogy boldogabb lenne, ha nem kellene egy bizonyos szintet teljesítenie a tanulásban, ha szabadabb lehetne. De nem engedhetem túl hosszú pórázra. Ezt pedig hihetetlenül nehéz úgy megoldani egy kamasszal, hogy közben ne veszítsem el a szeretetét. A férjemmel szeretnénk minél tovább a közelünkben tudni Istvánt, ezért sem szeretnénk, ha külföldi egyetemre jelentkezne. Bécs esetleg még szóba jöhet, mivel onnan pár óra alatt haza lehet érni.

Közös családi programokat még tudtok szervezni?

Egyre kevesebbet. A nagyobb nyaralásokra, családi vendégségekbe még eljön velünk, de a hétvégi közös ebédeket már kihagyja. A télen az édesapjával elutazott egy papás síelésre, ahova egy nagy baráti társaság férfitagjai vitték el a gyerekeiket. Valamennyi gyerek jóval fiatalabb volt nála, ő mégis elutazott. Mert érezte, hogy ezzel másoknak is örömet tud okozni.

Te tudsz síelni?

Igen. Sokféle sportot kipróbáltam, és ma is többfélét űzök. Különféle edzésekre járok, tornázom, futok. A férjemmel gyakran kocogunk együtt a házunk közelében fekvő erdőben, a Margit-szigeten vagy a Balatonon. Ahol éppen vagyunk. Amint nulla Celsius-fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála, mi máris futócipőt húzunk, és indulunk. Én gyorsabb vagyok, és tovább bírom a tempót, mint Gábor, ezért ő mindig megvár, amíg befejezem a távomat. Hetente négyszer biztosan mozgok valamit, és utána olykor még szaunázni is marad időm.

Úgy tudom, a sport mellett az egészséges táplálkozásról sem mondtok le.

Nem, bizony. Sajnos nagyon szeretünk enni, ezért inkább odafigyelünk, hogy mi kerül a tányérunkra. Természetesen hébe-hóba mi is „bűnözünk”, és olyankor lecsúszik egy-egy habosabb sütemény vagy egy kicsit zsírosabb hússzelet. A felesleges kalóriákat szerencsére a sporttal el tudjuk égetni. Emellett folyamatosan mérem magam, és sajnos ritkán szállok le jó érzéssel a mérlegről. Hála égnek ott azért még nem tartok, hogy szigorú diétába kelljen fognom. De ha túllépem a saját magamnak kiszabott súlyhatárt, kénytelen leszek még jobban megnézni, hogy mit és mennyit ehetek. Egyébként Istvánt is úgy neveltük, hogy nem tömhetett magába állandóan csokoládét, süteményt. Persze ez nem azt jelenti, hogy sosem sütöttem neki palacsintát, vagy egyszer sem vettem neki süteményt. Csak nem tartottunk otthon édességet, ahogyan szénsavas üdítőt és chipset sem. Ma pedig van egy megállapodásunk, miszerint az iskolában mindennap kell ennie salátát. Nem ellenőrzöm, hogy tényleg rendelt-e magának, megbízom benne. Hetente egyszer azért emlékeztetem erre az egyezségünkre.

És a férjedet mire szoktad emlékeztetni?

Nem is tudom. Inkább ő szokta nekem kiosztani a feladatokat. A közös cégünkben ő a főnök, és a munka nagy részét is ő végzi. Ha mégis megkér valamire, hogy intézzem el, akkor azt szereti, ha minél gyorsabban és hatékonyabban dolgozom. Én azonban az alapos munka híve vagyok, ami több időt vesz igénybe. Emiatt ő sokszor ideges és türelmetlen lesz. Szerinte én rossz beosztott vagyok. Ennek ellenére természetesen jól kijövünk egymással, nagyon érdekesen lehet Gáborral élni. Mozgalmasak a napjaink, általában sosem tudjuk előre, hogy mit fogunk este csinálni. Lehet, hogy mást idegesítene egy olyan életmód, ahol nincsenek előre megbeszélt, fix programok, nincsen megszokott ritmusa a napnak, a hétnek. De mi mind a ketten azt szeretjük, ha bármikor úgy dönthetünk, hogy ma este például étteremben vacsorázunk, színházba megyünk, vagy a hétvégén elutazunk valahova. Talán ezért is működik már majdnem húsz éve remekül a házasságunk.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. májusi számában olvasható.