A felmelegített káposzta

Szakítás után gyakran felmerül az újrakezdés gondolata. Mikor van értelme a kapcsolat felmelegítésének? Lehet sikeres a párkapcsolat második nekifutásra?

Egy tartós párkapcsolatban törvényszerűen alakulnak ki kritikus időszakok, melyekben néha megfogalmazódik a kérdés : van-e ennek így értelme, érdemes-e ezt még tovább csinálni?

Vagy lehet, hogy jobb lenne elengedni egymást, kilépni az érzelmileg megterhelő helyzetből, megszakítani a fájó, sérülést okozó párkapcsolatot.

A krízis valójában a kapcsolat önvédelmi reakciója – felhívás a változtatásra. Annak az üzenete, hogy ahogyan eddig történtek a dolgok, az nem jó, nem mehet ugyanúgy tovább. Ami eddig elfogadható volt számunkra, mára már nem az. Mások lettek a körülmények és/vagy mások lettek az igényeink – megváltoztunk. A változások egy olyan rendszer számára – amilyen a párkapcsolat is –, ami alapvetően a stabilitásra törekszik cseppet sem veszélytelenek. Mert kibillentenek, átalakítanak és az eddigi kiszámíthatót, biztosat – akármilyen is az – bizonytalanná, kiszámíthatatlanná teszik.

Párkapcsolati krízis tulajdonképpen akkor áll elő, amikor az egyik fél igényeinek megváltozását, illetve annak megnyilvánulási formáját a másik fél nem képes elfogadni a kapcsolat keretei között súlyos sérülések nélkül.

Elbeszélés egymás mellett

András és Ildi 5 éve házasok. Egy házban, de külön lakásban élnek András anyukájával és 3 éves kislányukkal, egy kertes családi ház tetőterében. A tetőtér András anyukájának segítségével épült. András apja betegségben halt meg 4 éve. Ildi második babájukkal terhes. András édesanyja nyugdíjas lévén sokat próbál segíteni Ildinek a háztartásban és a gyerek körül. Ildi idővel azt kezdte el érezni, hogy anyósa mindenbe beleszól, hogy tanácsaival, javaslataival, jelenlétével megmérgeződnek a mindennapok. Inkompetensnek kezdte érezni magát anyaként, feleségként, miközben nehezen tudta maga számára is megfogalmazni, hogy tulajdonképpen mi is a baja.

Amikor óvatosan jelezte anyósának, hogy nagyobb önállóságra, saját térre lenne szüksége, az heves sértődéssel reagált, amitől csak ismét bűntudata lett. András két tűz közé szorult ebben a helyzetben. Bár értette párja igényeit, átérezte édesanyjáét is. Megértést, együttérzést – párja lévén – mégis Ildikótól várta, aki érezte, hogy erre nem képes, és egyre több feszültség, vita keletkezik közte és férje között.

Szexuális együttléteik ritkábbá váltak, valahogy „kényszernek” kezdte érezni, nem tudta fogadni András közeledéseit, nem tudta átadni magát, nem tudott feloldódni benne úgy, ahogy szerette volna. András azt érezte, hogy Ildi nem figyel rá, hogy nem fontosak az ő igényei, szükségletei, hogy egyre több a felé irányuló szemrehányás és követelőzés Ildi részéről. Az otthoni nyugalmat feszült légkör váltotta fel. Talán nem is érzékelte, de egyre többet dolgozott, egyre később ért haza. Ildi azt érezte, hogy már nem számít Andrásnak, hogy egyre inkább magára marad, hogy egyre élhetetlenebb az élete, és ha sürgősen nem költöznek el, akkor ő fog elmenni. Azt érezte, hogy már egyedül is jobb lenne, mint így. András nem értette, hogy mi baja, amikor mindene megvan, és anyja is csak segíteni akar. Anyagilag megvalósíthatatlannak látta a költözést. Bár szerették egymást, ezen a ponton megjelent a szétválás alternatívája.

Mit tegyenek, ha azt érzik, hogy nem tudják már megbeszélni sem a problémájukat, mert nem érti őket a másik? Csak vita és veszekedés lesz, ahányszor csak nekiállnak.

Talán e példában is láthatóvá válik a kapcsolati krízisek lélektani szerkezete. Ildi anya és feleség szerepének kiteljesedését látszólag András anyja akadályozza. Valójában azonban nem mer anyósával konfrontálódni, nem akarja megbántani őt, s rajta keresztül Andrásnak sem akar rossz érzéseket okozni. Inkább megpróbálja lenyelni rossz érzéseit. Ám az elfojtott keserű érzések rövidesen megjelennek Andrással való kapcsolatában, aki anyjához – férjét nemrég veszítette el – kapcsolódó lojalitás érzése miatt, nem  nyitott Ildi problémája iránt. Ildi megváltozott, jogos igényeit András nem tudja elfogadni, mert szembe kellene  fordulnia saját anyja iránti lojalitásával, illetve a saját elképzeléseivel, amit az együttélésről, a család jövőjéről alakított ki magában. Feltehetőleg nehezítette a dolgát, hogy Ildi a valódi igényeit hosszú ideig nem tudta megfogalmazni nyíltan, hanem frusztráltságát szemrehányásokon, elvárásokon, a szexuális közelség elutasításán keresztül fejezte ki.

Miért jön a képbe harmadik?

Péter és Anikó 12 éve házasok, két gyerekükkel, egy 9 éves fiúval és 7 éves lányukkal élnek együtt. Mindketten dolgoznak, szeretik a munkájukat. Életük, kapcsolatuk a környezetük szerint is rendezett. Mégis, közel egy éve Anikó beleszeretett egy nálánál sokkal fiatalabb kollégájába, aki időközben meg is nősült. Mikor kapcsolatuk kitudódott, és kiderültek a tények, Pétert ez erősen megviselte. Kérte, hogy  Anikó szakítsa meg viszonyát, mert  közös életük csak így folytatható. Bár azóta Anikó több kísérletet is tett, hogy szakítson szerelmével, ez nem sikerült. Ugyanakkor ragaszkodik Péterhez, a családjához, egy ideje őszintén megbeszélik érzéseiket.  Deklarálttá vált, hogy a nagyfokú életkori és élethelyzetbeli különbözőségek miatt szerelmi kapcsolata nem alternatíva Péterrel való kapcsolatának. Nem fogja elhagyni Pétert és a családját. Péter azt érzi, hogy bár őszintébb és érzékibb kapcsolata van Anikóval ebben a felállásban, mint az elmúlt tíz évben volt bármikor is, mégsem tud érzelmileg megbékélni a kialakult helyzettel. Anikó arra kéri Pétert, fogadja őt el így is.

Kívülről olvasva az itt leírt életszituációkat, feltehetően sok okos tanáccsal tudnánk ellátni az érintett feleket, ha hozzánk fordulnának útbaigazításért. Feltehetően, az összes tanács hordozna is valamiféle létigazság morzsát: hiszen a világ tényleg egy olyan interaktív mező, ahol előbb-utóbb tapasztalatként is szembe jönnek velünk azok az elgondolások, hiedelmek, melyekkel mi magunk kapcsolódunk hozzá. A javaslatok között valószínűleg az is elhangzana – kinek-kinek vérmérséklete és tapasztalata alapján –, hogy költözzenek szét egy időre, átmenetileg vagy akár véglegesen szakítsák meg a kapcsolatukat, mert ami egyszer elromlott, megsérült, annak nyomai úgyis mindig ott maradnak a kapcsolat szövetén. Tapasztalatból tudhatjuk, a szakítás, mint konfliktusmegoldás, elkeseredettebb pillanataink eszköze.

Legtöbbször azért szakítunk párunkkal:

1.       mert olyan mértékben sebződtünk és/vagy sebződünk a vele való kapcsolatunkban, melyet már nem viselünk el tovább

2.       mert elveszítjük a hitünket abban, hogy a jövőben megváltozhat a másik, és abban is, hogy mi is képesek lennénk arra a változásra, hogy másképp éljük meg a történéseket, másképp reagáljunk a másik viselkedésére, mint eddig

3.       mert a csalódások hatására kialakuló kölcsönös meg nem értettség olyan fokot ér el, amikor kommunikációs szinten is ellehetetlenül a kapcsolódás a másikhoz – fájdalmas érzéseinkért kölcsönösen egymást okoljuk és hibáztatjuk, miközben elkeseredett önvédelmi harcot folytatunk saját érzéseink jogossága mellett

4.       mert ilyen módon is szeretnénk nyomatékosítani megbántottságunkat, csalódottságunkat, legtöbbször abban bízva, hogy ezzel rávesszük a másikat viselkedésének, érzéseinek megváltoztatására

5.       mert a kapcsolatban lenyelt ellenérzéseink, elfojtott indulataink idővel kiüresítették a kapcsolatot, és rezignáltakká, közömbösökké válunk a másik iránt

6.       mert rájövünk, hogy tévedtünk és egyszerűen kiábrándulunk, illetve tartósan boldogtalanok vagyunk a másik mellett

7.       mert aktuálisan azt érezzük, hogy valaki más mellett teljesebb életünk lesz.

A kötődés természete

A legtipikusabb okokat csak az általánosság szintjén említve is látszik, hogy egy szakításnak mennyire más lehet a kimenetele attól függően, hogy milyen indítékok hozzák létre, illetve milyen erős kapcsolati kötődés áll mögötte. Erősen befolyásoló egyéb tényezők továbbá a közös gyerek(ek) léte, a szülők lelki vagy anyagi befolyása, az eredeti család mintái, illetve a közös anyagiak oszthatatlansága.

Ha szakításunkat a kapcsolatban létrejövő szenvedés nyomása váltja ki, tapasztalataim szerint a háttérben húzódó leggyakoribb ok a másik hűtlensége, illetve fontosságunk érzésének devalválódása, leértékelődésünk, hátrébbsorolódásunk mindennapos átélése. A legnagyobb sebet talán éppen az az érzés üti lelkünk és párkapcsolatunk testén, mikor azt érezzük, hogy nem vagyunk elég fontosak, nem számítunk párunknak. Amikor azt érezzük, hogy mellettünk, vannak számára nálunk fontosabb dolgok (munka, hobbi, sport vagy valamilyen szenvedély), illetve fontosabb nő vagy férfi, aki partnerként kapcsolódik hozzá.

Ha mi erős érzelmekkel kötődünk társunkhoz, mély sebződés nélkül nem tudjuk hordani ezeket a fájó érzéseket. És ez rendben is van így. Ez a kötődés természete.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. májusi számában olvasható.