Krikett, az úri muri

Hazánkban a krikettet a hóbortos angolok furcsa, érthetetlen szórakozásának tartják a legtöbben. Pedig világviszonylatban az egyik legnépszerűbb sport, egyes országokban meg egyenesen élet-halál kérdésnek számít a válogatott szereplése.

Ütős viadal

Aki csak véletlenül belebotlik egy krikettközvetítésbe, úgy gondolhatja néhány perc után, hogy egy érthetetlen, bonyolult sporttal van dolga. Pedig a krikett alapjait egyáltalán nem nehéz megérteni, csak esetleg elsőre kicsit szokatlannak tűnik más csapatjátékokhoz szokott gondolkodásunknak.

A krikettet két 11 fős csapat játssza egy nagyjából 150 méter hosszú és 130 méter széles ovális alakú füves pályán, de a szabályok sem a formát, sem a méreteket nem határozzák meg pontosan. Legfontosabb része a pályának a középen található pitch, amely egy 20x3 méteres nagyon rövidre vágott és kiszárított fűvel borított téglalap. Itt állnak az ütő- és dobójátékosok, a két végén pedig a kapuk (wicket) találhatók. Ezeket három, 72 centi magas függőleges pálca alkotja, ezekre van ráfektetve két kisebb fadarab.

Pontokat csak a támadó csapat szerezhet, közülük csak két ütőjátékos tartózkodik egyszerre a pályán, a pitch két végén foglalnak helyet. Közülük azonban csak az egyik találkozik a labdával, amit megpróbál elütni. Ha sikerül, akkor, amíg vissza nem dobják a védők valamelyik kapusnak, addig a két ütő sprintben igyekszik minél többször helyet cserélni a pitchen. Minden váltás egy pontot ér. Ha az ütés lepattan a pályán, de elgurul a széléig, azért 4, ha földet érés nélkül kirepül, akkor 6 pont jár a támadóknak. Egy pontot kapnak, ha a dobó többször is érvénytelenül hajítja el a labdát.

A védekező csapat mind a 11 tagja fent van a pályán, egyikőjük a dobó, a két wicket mögött egy-egy kapus áll, a többiek szétszóródnak a gyepen, hogy elkaphassák a feléjük szálló labdát. A védők egyetlen célja, hogy minél gyorsabban kiejtsék az ütőket. Ezt elérhetik úgy, ha ütés után lepattanás nélkül elkapják a labdát. Másik lehetőség, hogy akkor juttatják vissza a golyóbist az egyik kapusnak, amikor az ütő még úton van a két kapu között. Akkor is kiesik a támadó, ha a dobónak sikerül lerombolnia a kaput a labdával. A dobók is párban dolgoznak, 6 labdánként váltják egymást, amíg a kapitány úgy nem dönt, egy másik párra cseréli őket. Vannak gyors dobók, ők akár 150 km/ó-s labdákat is adhatnak, de nem kevésbé nehéz elütni a lassú dobók 40-80 km/ó-s, rafináltan csavarodó labdáit sem.

Rövidített játszma

A krikettmeccsek királya a teszt. Ezek a mérkőzések általában 3-5 napig tartanak, időlimit ugyanis nincs, hanem két inninget játszik a két csapat. Egy ilyen addig tart, amíg ki nem esik a támadók minden játékosa, majd csere után a másik csapat összes ütője is. Naponta 6 órán keresztül gyűrik egymást a csapatok, igazi próbatétele ez mind a fizikai, mind a szellemi állóképességnek, a taktikai felkészültségnek. Tesztmérkőzést csak a legjobb, ezt a minősítést elérő válogatottak játszhatnak. 1939 márciusában az angol válogatott Dél-Afrikába utazott, hogy megmérkőzzön a hazai csapattal. 11 napig tartott a csata, az eredmény: döntetlen. Mert a vendégeknek indult haza a hajójuk, így félbe kellett hagyni a mérkőzést.

Ugyan az angolok számos különcségükből – például a külön hideg- és melegvízcsap – nem hajlandóak engedni, a krikett esetében mutattak némi rugalmasságot. Mivel a tesztek tévében nagyjából közvetíthetetlenek, bevezettek rövidített formákat is. Ilyen a One Day International, ahol egy-egy csapat dobói 50, hat dobásból álló sorozatot dobhat. Ez még mindig kicsit hosszúnak bizonyult, ezért létrehozták a Twenty20 formátumot, itt csak 20 sorozat dobás van, és nagyjából három óra egy mérkőzés. Világbajnokságokat is ebben a két rendszerben rendeznek, de a sportág legnagyobb ünnepei, rangadói így is az ősi riválisok által játszott tesztek.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. áprilisi számában olvasható.