Le a lehangolókkal!

Inkább leharapja a nyelvét, semmint szóljon, hogy elég? Pedig udvarias módon is tudtára adhatjuk az idegesítő beszélgetőtársnak, hogy valami nem tetszik…

A határsértő

Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik beszélgetés közben olyan közel hajolnak, hogy arcuk csupán milliméterekre van a miénktől. Ilyenkor hihetetlenül nehéz a beszélgetésre figyelni, hiszen arra fókuszál az ember erősen, hogy elkerülje a beszélgetőpartner lélegzetének direkt inhalálását. Ha túl direktnek és illetlennek érzi valaki a két lépés hátrálást, azért még nem kell tovább tűrnie, van alternatíva: helyezzük át a testsúlyt az egyik lábra, és forduljunk ki kicsit oldalra, így már nem kell teljesen szemben állni a beszélgetőtárssal.

Nagy segítség lehet egy pohár ital, amit a test elé emelve késztethetjük hátralépésre a másik felet. Arról nem szabad megfeledkezni, hogy valószínűleg nem direkt csinálja a partnerünk, hanem egyszerűen más kulturális közegből érkezett, hiszen más az elfogadott távolság a városban, és más vidéken. De általánosságban megállapítható, hogy a kartávolság, vagy a kézfogás távolsága az a személyes tér, amit illik meghagyni beszélgetés közben.

A notórius érintő

Kevesen értékelik pozitívan, ha valaki két perc ismeretség után már belekarol beszélgetés közben, megölelgeti, vagy folyamatosan hozzáér a karjához. Ez a személyiségtípus durván megsérti a személyes határvonalakat. Ha kényelmetlenül érzi magát valaki ettől – az emberek többsége márpedig így viszonyul ehhez – , nyugodtan ki lehet mondani, hogy nem vagyunk azok az érintős típusok. Ez a legegyszerűbb, legtisztább módja a későbbi feszültségek elkerülésének. Ha nem akarjuk ilyen nyíltan a szemébe vágni valakinek, nehogy megsértődjön, vagy rosszul érintse, egyszerűen üljünk le inkább az asztal túlsó oldalán, ahova nem érhet el a tapogatós partner, asztal híján pedig tartsunk magunk egy tányér ételt, csésze kávét vagy éppen a gyermekünket, ha utcán sétálunk például, mintegy sáncot képezve egymás közé.

A lehúzó

Minden társaságban van egy ember, aki félelmetes ügyességgel tudja mindennek a negatív oldalát nézni, bármiről is legyen szó. Elkerülhető, hogy elrontsa az összejövetel hangulatát, ha gondolkozunk, mielőtt feltesszük a kérdést, és nem a szokásos módon szólunk. Ahelyett például, hogy milyen volt a vakációd? kérdezzük azt, hogy mi volt a legjobb része a nyaralásnak? Ha mégis a borzasztó dolgokat kezdi el mesélni a beszélgetőpartnerünk, hallgassuk végig, figyeljünk, majd kérdezzünk vissza: szóval mit tanultál ebből? Ha munkatárs a folytonos panaszkodó, ügyeljünk rá, hogy ne csatlakozzunk a reklamáló kórushoz. Könnyen átfordulhat a hangulatunk az ellenkezőjére, és azon kaphatjuk magunkat, hogy a korábban szívesen végzett munka teher, és mindenben csak a rosszat vesszük észre.

Én, én, én, én

Ebbe a személyiségtípusba tartozó emberek könnyedén fordítanak minden társalgást a saját dolgaikra. Ez a szokás nem csak idegesítő, az alapvető illemszabályokat is sérti. Egy jó beszélgetőtárs ugyanis figyel a partner közlendőjére, érdeklődik iránta, nem azért kezdeményez diskurzust, hogy a saját mondandóját előadja. Tehát ha a saját történetünket meséljük is éppen, mindenképpen meg kell kérdezni a beszélgetőtársat is a saját benyomásairól. Ha úgy érezzük, hogy egy társalgás kezd teljesen egyoldalú lenni, és elég jóban vagyunk a partnerrel, nyugodtan vessük közbe, ahogy Bette Midler tette egyik filmjében: Elég belőled, beszéljünk most rólam! Ha nem vagyunk ennyire közvetlen viszonyban, inkább búcsúzzunk el röviden: jó volt beszélgetni veled. Legközelebb figyelmeztess rá, hogy meséljek el egy-két dolgot abból, ami velem történt.

Túl sok…

Ezekre az emberekre igaz a mondás: sokat beszél, keveset mond. Hiszen olyan információkat is megoszt a beszélgetőpartnerrel, amelyeknek nem ott lenne a helye: a szexuális életéről, egészségi állapotáról a legutóbbi drámai élményéről a fürdőszobában. Ha nyilvános helyen futottunk össze az illetővel, nyugodtan csendre inthetjük, hogy valaki még meghallhatja a körülöttünk állók közül. Ha ez sem segít, mondjuk ki bátran, hogy ezeket a témákat még az édesanyánkkal sem beszélnénk meg…

Folyamatos versengő

Az ő gyereke sokkal hamarabb kezdett beszélni, az ő férje sokkal felelősebb beosztásban dolgozik, az ő drámája sokkal nagyobb, és így tovább. A folyamatos versengő valószínűleg azért kontráz rá, mondjon a beszélgetőtársa bármit, mert szeretne a figyelem középpontjába kerülni, fontosabbnak és befolyásosabbnak próbál tűnni. Egy ideig még szórakoztató is lehet, ahogy egyre srófoljuk a nagyotmondásba a beszélgetés közben, ám ha nagyon zavaró, hogy mindig felülbírálja a mi történetünket, nyugtázzuk annyival, hogy igazán szép, és fejezzük be ennyivel a társalgást. Talán ért belőle.

Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

Ha ezzel a típussal hoz össze a sors, nehéz lesz az időjárás témáján kívül másról beszélgetni. Ráadásul ehhez is csak az általánosságokat fűzi hozzá, ahogy bármi máshoz is. Amikor pedig elfogynak a semleges témák, következik a kényelmetlen hallgatás. Ha gyakorlottak vagyunk az információmentes csevegésben, a csend ugyan elkerülhető, ám roppant fárasztó folyamatosan csak kérdezni. Biztosan nyerő kérdés, ha a munkájáról, a jelenlegi állásáról beszéltetjük, vagy a hobbijáról, kikapcsolódásról faggatjuk.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. áprilisi számában olvasható.