Szinkronszerelem

Színdarabokban, filmekben szerepel, szinkronizál, a Beugróban improvizál, verset, zenét és dalszöveget ír, a Pesti álom című legújabb lemezével indul hamarosan országos turnéra Kálloy-Molnár Péter. Szabadidejében pedig kisfiával otthon tologatja az autókat és vonatokat, vagy ha éppen kedve támad hozzá, összedob egy isteni majonézes virslisalátát.

Amilyen csendesen indult az interjú egy bájos kis kávézóban, olyan zajosan – visításokkal és nevetésekkel tarkítva – fejeződött be másfél óra elteltével. Természetesen nem a kedves interjúalanyom vadult meg beszélgetés közben, hanem a Péter feleségével, Lestár Ágnes szinkronrendezővel hozzánk csatlakozott hároméves Kálloy-Molnár Istvánka borította fel a helyiség nyugalmát.

Kire hasonlít Pisti?

Ági: Jó tulajdonságaiban Péterre, a rosszakban rám. Nagyon eleven, kreatív, szókincsben gazdag, ám makacs, és olykor hisztis kisfiú. Külsőre azonban tisztára olyan, mint az apja!

Péter: Ha egymás mellé tennénk két fényképet, amelyik közül az egyiken én vagyok háromévesen, a másikon Pisti, nem tudnád eldönteni, melyik kit ábrázol. Ráadásul nekem is ugyanilyen hosszú és hullámos hajam volt kiskoromban. Amióta megszületett Kucka – mert így becézzük –, azóta nem vágtunk a hajából. Mostanra a fésülködéssel szerencsére már megbarátkozott, de a hajmosással még hadilábon áll. Nyáron sem zavarja, mivel copfba kötjük, majd feltekerjük egy kis kontyba. Ilyenkor tisztára úgy néz ki, mint egy kis szumós.

A nyár még egy kicsit messze van. A telet szeretitek?

Péter: Nem igazán. Bent a városban csúnya ez a nagy latyak és locspocs. A természetben azonban gyönyörű tud lenni a havas táj. Szívesen lovagolnék, mondjuk a szűz hóban, egy erdőben, és hallgatnám, ahogyan ropog a hó az állat patája alatt.

Gyakran lovagolsz?

Mostanában ritkán, de régebben többször is nyeregbe pattantam. Máig él bennem az a csodálatos érzés, amikor Hajdú Steve (színész, a Heti hetes szereplője – a szerk.) barátommal és a bátyjával kilovagoltunk a Hortobágyon a pusztába. Közben eleredt az eső, eláztunk, de mi csak mentünk tovább. Majd elállt az eső, megszáradtunk, és mi még mindig a nagy rónában vágtattunk.

Hortobágy közelében, egy debreceni drámatagozatos gimnáziumba jártál. Már akkor egyértelmű volt, hogy színészpalánták között a helyed?

Azt hiszem, igen. Mindig is szerettem a verseket, a zenét, az irodalmat, a történelmet. Amikor bekerültem az Alföld Gyermekszínpad társulatába – még a gimnázium előtt –, jöttem rá, hogy nekem itt van dolgom. A gimiben nagyon jól éreztem magamat, lubickoltam a szellemi és társasági életben. Szavalóversenyekre jártam, olvastam, fociztam, bicikliztem, a matektanárnőm unszolására még egyetemi matematika előadásokra is beültem. Elég jó voltam ugyanis matekból, és a tanárnőm matematikust szeretett volna belőlem faragni. Emellett gitároztam és énekeltem egy rockzenekarban, amelyben Magyar Attila (a Centrál színház színésze, rendezője, a „Nyuszómuszó” reklámok szereplője – a szerk.) basszusgitározott.

A drámatagozatról pedig egyenes út vezetett a Színművészeti Főiskolára?

Igen. Meg sem fordult a fejemben, mit csinálok, ha nem vesznek fel. Úgy gondoltam, hogy számos szavalóversenyről, színjátszófesztiválról hazahozott díjjal a zsebemben minden akadályt legyűrök. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a választásnál nem ezek a szempontok az elsődlegesek. Hihetetlenül szubjektív döntés, hogy kit vesznek fel. Végül szerencsére bekerültem. Ám eleinte elveszettnek éreztem magamat Budapesten, nehezen találtam a helyemet. Akármilyen szuper volt a gimnázium, egy dologra nem készített fel minket: a hátbatámadásokra. Debrecenben egy tiszta, igazságos burokban nőttünk fel. Ezért a mai napig, ha váratlanul hátbatámadnak, először nem is tudok mit mondani, annyira meglep az egész. Hogy valaki olyat tegyen velem, amit én sohasem tennék? Ettől teljesen leblokkolok. Talán ezért is van sok vidéki barátom. Akikről általában csak később szokott kiderülni, hogy valójában nem tősgyökeres fővárosiak. Azt hiszem, van valami közös rezgés bennünk, amiért egymásra találunk.

A feleséged, Ági is vidékről származik?

Nem. Ő pesti lány. Egy szinkronstúdióban ismerkedtünk meg, ahol éppen Mr. Beant szinkronizáltam a Fekete Vipera című sorozatban, ő pedig rendezőasszisztensként dolgozott. Eredetileg filozófus a végzettsége, de abból sajnos nem lehet megélni.

Munkakapcsolatból hogyan lett szerelem?

Ági: Amikor felsorolták, hogy kik lesznek a szinkronszínészek, mindenkinek örültem. Egyedül a főszereplőt, Pétert nem ismertem. Még nem is hallottam róla. Aztán aznap, munka közben kiderült, hogy nem tudjuk este nyolcig befejezni, hanem akár tízig is elhúzódhat a szinkronizálás. Engem küldtek oda Péterhez, hogy kérdezzem meg, ráér-e addig. „Ráérsz este tízkor?” – tettem fel neki a kérdést. „Miért? Moziba megyünk?” – kérdezett vissza. Majd kaptam tőle egy csomag almás rágót, és pár nap múlva már ott ültem az egyik színházban az előadásán.

Péter: Most már elárulhatom, hogy ilyenkor sokkal jobban izgultam.

Ági: Tényleg?! És ezt miért nem mondtad eddig?

Péter: Mert nem szerettem volna a macsó-imidzsemet lerombolni...

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. márciusi számában olvasható.