Vak vezet világtalant

Három nap telt el és még mindig sajognak az izmaim. Órákon át mereven tartottam a testemet, hiszen veszélyben éreztem magam, mert az egyik legfontosabb érzékszervemet, a szememet ,,kikapcsolták”.

Ezt nem lehet megszokni – állapítottam meg a ,,vaktúra’’ végén. Pedig nem először veszítettem el a látásomat önként néhány órára. Hét éve tettem egy hasonló túrát Békéscsabán. Tudtam, hogy biztonságban vagyok, hiszen akkor is Ádász István, a Vakok és Gyengénlátók Békés Megyei Egyesületének alelnöke kísért. Ám sötétben semmi sem tűnik biztonságosnak és egyenesnek. De haladjunk sorban!

Az első lépések sötétben

8.55 Megérkezek az Ádász családhoz, ahol Bobo kutya hangos csaholással fogad. Sokáig simogatom, gyömöszölöm. Így, hogy felpróbáltam a szemüveget, ami mögül nem látok ki, szívesen húznám még az időt indulás előtt. De nem nyavalygok, a vakok sem kérték, hogy elveszíthessék a látásukat.

9.00 Gyorstalpaló tanfolyam, hogyan kell használni a botot, hogyan találom meg, hol van az ajtón a kilincs. Pisti felesége, Klári elmond néhány praktikus dolgot, például az evéshez. Mint kiderült, úgy szokta letenni a férje elé a tányért, hogy elmondja, tíz óránál van a krumpli, háromnál a hús. A vakok egy képzeletbeli óra mutatói alapján tájékozódnak az irányokról.

9.10 Öt perc alatt érek le a lépcsősoron, amin látóként fél perc alatt száguldottam fel. Nem érzem a lábam alatt a talajt, rettegek, hogy le fogok bukfencezni, pedig Pisti még segít is. Előre szól, hogy tíz lépcsőfok után következik egy méter egyenes szakasz, majd újabb tíz lépcsőfok.

9.15 Kinyitom a lépcsőházban az ajtót. A zár kitapogatásában van gyakorlatom, otthon néhány hete elromlott a mozgásérzékelő kapunál. Eddig haragudtam miatta, de most örülök ennek a gyakorlatnak.

9.16 Kint vagyunk a nyílt utcán. Alig merek lépni, mert hallom, hogy jönnek-mennek az emberek, zúgnak mellettem az autók. Mi van, ha kilépek eléjük? Vakon az egyenes közel sem egyenes, a járda pedig nem túl széles, Szerencsére a padka elég magas, ami előny, ha elcsámborognék, hátrány, ha későn veszem észre, hogy leléptem, mert kitörhetem a bokám.

9.25 Eljutok a sarokra, ahova normális esetben egy perc alatt odaérnék. A többi érzékszervem jobban működik, mint máskor. Érzem az arcomon, hogy jobban fúj a szél. Az a feladat, hogy menjek át a zebrán. Itt Pisti segít, belém karol, miközben látássérült segítőnk, Tóth György hátulról instruál, ha nagy a baj. Most baj van: a két zebra közé álltunk be. Egy fiatalember látva a bénázásunkat és kezünkben a fehér botot, megkérdezi, segíthet-e. Ő az egyetlen az egész túra alatt, aki ezt megtette.

Amikor az ismerős ismeretlen

9.28 Beszél a lámpa, indulhatunk. Érzem, elértem a zebra felét, mert eddig emelkedett, most kicsit lejt az út. Amikor átérek, próbálok irányba állni. Egyenesen mennék, de elkanyarodok és egy szobor az utamat állja. Legalább megtapogatom azt is. Amikor megtalálom az utcát, igyekszem a fű vonalát követni, mivel a házfal hol kiugrik, hol eltűnik. A füves csík sem az igazi. Folyamatosan kerékpártárolókba ütközök. Pisti folyamatosan kérdezgeti, ismerős-e a környék, hiszen évekig itt éltem, de nem tudom megmondani, hol tartunk. Olyan, mintha ezer éve gyalogolnék, meresztgetem a szemem, de nem látok semmit, csak fehérséget.

9.45 Megint át kellene menni egy zebrán, de hiába keresem a botommal, nem találom a járdaszegélyt. Csoda is lenne, ha meglelném, mert tulajdonképpen nincs. Mindenhol mindössze pár centimétert kiemelkedőt hagytak, hogy a mozgáskorlátozottakat segítsék. Az elv jó, a kivitelezés nem szerencsés, mert így viszont a vakok sétálnak ki gond nélkül a négysávos útra. Szerencsére Gyuri szól, hogy álljak meg, mert kis híján elgázolt egy autó.

10.00 Már megint egy zebra. Már annak is örülök, hogy megtaláltam, mert le kellett volna kanyarodni hozzá, de nem vettem észre, hiszen nem változott a szélirány, mert itt nincs utca. Átjutunk a túloldalra. Úgy érzem, mintha egy szántón sétálnék. Tele van lyukkal, gödörrel a járda, és még korrigálni sem tudom a járásommal a hibákat, mert nem tudok rá felkészülni. Majdnem kiugrik a szívem, amikor egy kutya megugat. Az eszembe sem jut, hogy az eb kijöhet, inkább az zavar, hogy elvették a ,,vakvezetőmet”, hiszen eddig a házfalakon tapogattam a botommal, hogy merre kell menni. Kopp-kopp-kopp, nincs koppanás. Itt áll valaki. Egész pontosan a falhoz lapul, ahelyett, hogy kikerülne.

10.15 Fél óra késéssel megérkezünk a Vakok és Gyengénlátók Békés Megyei Egyesületébe. Kitapogatom a kezemmel, hol a szék, leülök. Végre pihenek! Úgy érzem, mintha egy hete nem aludtam volna, fáradt, nyűgös vagyok. Legszívesebben azt mondanám, kész, vége, ennyi volt. De nem adhatom fel. Felvidulok, amikor szóba kerül, hogy a vásárban iszunk egy kis szíverősítőt. Na, nem pálinkát, mert akkor veszteném el igazán a talajt a lábam alól, hanem forralt bort.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. februári számában olvasható.