Az élet receptje

Almási Éva az egyik kedvenc színésznőm. Éppen ezért örülhetnék is, hogy találkozom vele, de a jóleső érzésbe egy kis félelem is keveredik, merthogy egy korábbi interjújában úgy nyilatkozott, ő nem egy kedves ember…

– Ezt mondtam volna?! Nos, inkább úgy igaz, nem vagyok egy kedveskedő típus, sose nem is voltam, de azért nem tartom magam barátságtalannak. Szerepben viszont kifejezetten kedvelem az ilyen karaktert. A Beszélő fejek című darabban például egy igen kellemetlen nőszemélyt játszom, aki folyton levelekkel zaklatja a környezetét, de persze róla is kiderül, hogy nem gonosz, csak magányos, aki ezen a sajátságos módon keresi a boldogságot.

– Ön megtalálta a privát életében?

– Nehéz kérdés, mert én nem élem meg a boldogságot.

– Azt hittem, ön ösztönlény, aki mindent megél a maga teljességében.

– Egyfelől ez igaz, én például nem írogatok leveleket, talán életemben nem írtam, inkább kimondom, ami bennem van. Ugyanakkor nagyon kettős személyiség vagyok, bizonyos dolgokat meg nem adok ki. Ez nyilván alkati kérdés is, de foghatom a horoszkópra is, merthogy az Ikrek jegyében születtem.

– Hisz az asztrológiában?

– Igen is, meg nem is. De nem szeretem tudni előre a sorsomat. Abban hiszek, hogy a kimondott szónak van egyfajta mágiája – főleg, ha meg is halljuk, ami nekünk szól. Ez pedig óhatatlanul befolyásolja az embert. Úgyhogy meghallgatom, de másnapra törlöm is az agyamból. Ugyanis – és ez megint egy ellentmondás lesz – hiszem, hogy az utunk előre elrendeltetett, de hadd maradjon már meg az az illúzióm, hogy én is beleszólhatok az életem alakulásába. Még ha a lelkem mélyén tudom is, hogy valójában nem én választok. Szóval fatalista vagyok, aki úgy él, mintha nem lenne fatalista. Aminek meg kell történnie velünk, az úgyis be fog következni, bárhogy is próbálunk tenni ellene, ami pedig nincs megírva, azért bárhogy is kaparunk, nem lesz a miénk. Az én életemben is volt erre nem egy igazolás. Például, amikor a lányomat vártam, veszélyeztetett terhes lettem, és be kellett feküdnöm a kórházba, de saját felelősségemre kijöttem. Azt gondoltam, ha ez a gyerek meg akar születni, úgy is lesz. Mert valamiért le kell születnie, pont most, pont ide, pont hozzánk. Ahogy a Richárd pont a lányomékhoz érkezett. Nincsenek véletlenek – miközben az ember nem élhet úgy, hogy nem hisz a véletlenekben, legyenek azok pozitív vagy negatív kimenetelűek.

Az anya

– Ez lehet mentség is, amivel védekezhetünk, ha hibáztunk.

– Persze, de az kisstílű dolog. És én most a sorsfordító pillanatokról beszélek. Az anyám halála igazi sorsforduló volt az életemben. Én neki akartam színésznő lenni, mert ő úgy tudott örülni a sikereimnek, ahogy senki más. Ma már csak ritkán nyilatkozom, de amíg élt, szívesen mondtam igent minden interjúra, címlapra, mert ő boldog volt attól, hogy megállították az utcán azzal: milyen szép az Évike! Mi nem éltünk könnyen, de a szüleim mindent megtettek, hogy a húgomat és engem taníttassanak. És én ezért végtelen hálát éreztem, és még egészen kicsi voltam, amikor elhatároztam, hogy ha felnövök, veszek nekik egy szép házat, ahol ők majd gondtalanul élhetnek. Ez volt számomra a legnagyobb hajtóerő a pályámon. Aztán fiatalon meghalt az apám, és amikor az anyám is elment, nem maradt semmi ösztönzés. A gyerekemnek meg a férjemnek én nem akarok színésznő lenni, nekik én anya és feleség vagyok. Az anyám viszont élvezte, hogy ő az Almási Éva anyukája. Én is büszke vagyok az Editre, de neki nagyon meg kellett küzdenie azzal, hogy az anyja-apja színész, és őt ne mint a mi gyerekünket ítéljék meg, hanem mint Balázsovits Edit színésznőt. Nekem könnyebb volt, ilyen akadályokon nem kellett átverekednem magam. De a pályámhoz az anyám adta az erőt, és ez kiszállt belőlem az ő halálával.

Az unoka

– Egy időre el is tűnt…

– Igen. Mondtam a férjemnek: te Lajos, én most ezt nem akarom csinálni. Azt válaszolta: rendben. Aztán persze úgy egy év múlva már nagyon hiányzott a színpad, és visszatértem, de az a tűz, az nem jött vissza. Ám mostanában megint pislákolni kezdett bennem a láng. Azt vettem észre, hogy újra bizonytani akarok, de ezúttal az unokámnak. Persze rá is igaz, ami a családom többi tagjára, hogy neki elsősorban nem színésznő vagyok, hanem a nagymamája, de feltámadt bennem egyfajta hiúság, hogy legyen mire emlékeznie belőlem, azon túl is, hogy mekkorákat játszottunk együtt. Sőt ez a hiúság olyannyira működik, hogy a múltkor átválogattam a fotóimat, és összetéptem a rosszakat, hogy ha majd egyszer átnézi a gyűjteményt, ne fintorogjon, hogy te jó ég, ez volt a nagyanyám?!

– Szóval akkor megint jöhetnek a címlapok…

– Na ez nem ilyen egyszerű! Én régen sem szerettem csak úgy kikerülni. Akkor még azért járt címlap, ha az ember eljátszotta, teszem azt a Makrancos Katát. De minden érdem nélkül?! Persze lehet, hogy ha ebben a világban kellene kezdenem a pályát, másképp állnék a dolgokhoz én is.

– De ez habitus kérdése, és ön nem az, aki megalkuszik.

– Valóban, de én nagyon akartam színésznő lenni. És ha ma akarnám ugyanannyira, akkor lehet, hogy megtenném, amit ez a kor diktál. Bevállalnék kompromisszumokat.

– Képes kompromisszumra?

– Nem… (Nevet.) De azért olykor próbálkozom, csak aztán a végére rosszabbat teszek magamnak is, meg mindenkinek, mintha bele se kezdtem volna. Ha meg végig tudom csinálni, azonnal kilóg a lóláb, és az olyan kínos. Egy esetben veszek magamon igazán erőt: a családi béke kedvéért. Például, ha más véleményem van a gyerekneveléssel kapcsolatban, mint Editnek – akit egyébként fantasztikus anyának tartok – nem szólok.

– Soha?

– Szinte soha, bár ha Editet kérdezné, ő azt mondaná: de igen… Valójában azonban nagyon visszafogom magam, mert komolyan azt gondolom, ez az ő dolguk. A nagyszülő szerepe teljesen más egy gyerek életében, és én ezt sosem keverem. Na persze olyan alattomos dolgokat elkövetek, hogy a tiltás ellenére adok csokit Richárdnak, és ebből olykor van is konfliktusunk, de én meg azt gondolom, a nagymama dolga, hogy elkényeztesse az unokát.

A férj

– És mennyi kompromisszumot kellett, kell kötnie a házasságában? Hiszen, több mint harminc éve élnek együtt.

– Én azt vallom, hogy a házasság egy nagyon komoly, erős véd- és dacszövetség. Nyilván adódik nem kevés konfliktus egy hosszú kapcsolatban, de a legfontosabb, hogy soha ne alázzuk meg a másikat. És ezt nem csak nyilvánosan értem, otthon sem. Ha hazajön és elmeséli, milyen rémes napja volt, ne adj isten mekkorát hibázott, nem arra van szüksége, hogy még mi is letromfoljuk, hanem hogy meghallgassuk, megsimogassuk – aztán a megfelelő pillanatban a véleményünket is elmondhatjuk. De ha nem vagyunk egyenrangú partnerek, felbomlik ez a szövetség, és akkor ott vége is a történetnek. Pofonokat kapunk a külvilágtól eleget, nem vágyunk arra, hogy a társunk is pofozzon tovább. Lehessen nekidőlni bajban annak a másiknak! Ha félreáll, vagy csak kicsit elhúzódik, és mi eltanyázunk, akkor azonnal tovább kell állni! Nehéz helyzetekben rengeteget segít például a humor is. Ám arra én sem tudom a választ, hogy mitől tud együtt maradni két ember. Sokan a gyerekek miatt nem válnak el, és alapszinten ez nem rossz gondolat, mert biztos, hogy nekik jobb egész családban felnőni – de nem mindenáron! Mert csak akkor tudjuk boldoggá tenni a gyerekünket, ha mi magunk is azok vagyunk.

– Volt olyan momentum az életében, amikor úgy érezte, legszívesebben elválna?

– Nem hiszem, hogy ez bármelyikünk fejében is komolyan megfordult volna. Azért olyan volt, hogy egy költözésnél szétpakoltam a holminkat! Külön sorakoztak az Almási, külön a Balázsovits feliratú dobozok, a Lajos meg nem értette a kicsomagolásnál, hogy mi van?! Mondtam neki: igen pár órára elváltam tőled – aztán röhögve kipakoltunk. Ha van szeretet és bizalom, akkor minden működik. Mellesleg én nagyon el is vagyok kényeztetve Lajos mellett, mert lehettem én akkora, mint egy bálna, ha megkérdeztem: te nem vagyok én egy kicsit kövér, a válasz garantáltan az volt: jaj Évikém, dehogy! Nagyon jól nézel ki! Mindig megkaptam tőle, hogy az adott korban és pillanatban és vagyok a legszebb és legjobb.

– Ezt azért elég sok férfitől megkaphatta… Sőt a másik oldal is bővelkedhetett bókokban, hiszen férje az egyik legvonzóbb színész volt, így mindkettőjük számos kísértésnek lehetett kitéve.

– Ez teljesen természetes, de végtére is együtt maradtunk – és ez a lényeg. Mellesleg én sosem voltam féltékeny. Belőlem ez egyszerűen hiányzik. Nagy szabadságot adok, és ezt viszont is elvárom. De sosem rágódtam azon, hol van, mit csinál, kivel. Aki menni akar, azt nem lehet visszatartani. Vagy ha igen, abból semmi jó nem sül ki. Egy kapcsolat akkor teljes, ha mindketten azt gondolják a másikról, hogy ő a „leg”. Ha pedig így van, miért kellene más? De ha nem így van, azonnal lépni kell, és megkeresni a magunk „legjét”.

– És önnek miért éppen Balázsovits Lajos az? Miért őt választotta?

– Hogy ő a leg, az az együtt töltött évek alatt derült ki. Hogy miért őt választottam? Mert ő volt a legszebb a halpiacon.

Edit

– És ön, mint egy gyönyörű nő, méltó párja lehetett…

– Na ez az, amit én sosem gondoltam magamról. Egyszer azt mondta nekem valaki: hogy magában soha nem volt meg a szépek biztonsága. És ez így van. Amikor a Lajos udvarolni kezdett nekem, akkor én nem is értettem őt, mert úgy gondoltam, egy csinosabb nő „jár neki”. Aztán mégis én maradtam… Bennem mindig volt egy kép arról, hogy milyen szeretnék lenni. Légies, finom lányt láttam magam előtt, akinek egyébként volt egy élő alakja, és Editnek hívták. Ötévesen volt ő a közelemben, és rajongva néztem fel a tízéves kislányra. Aztán megszületett a gyerekem, törékeny alkatával, pici nózival, és szembetaláltam magam azzal, aki mindig is szerettem volna lenni.

– Ezért lett Edit?

–Nem. Vagyis nem tudatosan. Abszolút biztos voltam benne, hogy fiam lesz, el sem tudtam volna képzelni, hogy lány, és csak fiúnevekkel készültem. Aztán, ott a szülőszobában ez a név ugrott be elsőként, de igen, ez lehetett tudat alatt az a régi emlék.

– Megtörte a pályáját Edit születése?

– Nem. Hathetes volt, amikor én már újra játszottam. Akkor ezt helyesnek tartottam – ma már nem így csinálnám. Nagyon rossz visszahallgatni azokat a felvételeket, amin Edit állandóan azt kérdezgeti: ajuka hol van, ajuka hol van? Richárdnak jobb dolga van. Látom rajta, milyen fantasztikus biztonságban él. Edit is dolgozik, de valahogy ügyesebben osztja be az idejét. Én reggel elmentem és este jöttem haza. Igaz akkor még voltak filmek, szinkron és a színházi próbák. Az ember nem mondhatott nemet.

– Nem mondhatott, vagy nem akart nemet mondani.

– Az igazat megvallva, talán nem is akartam nemet mondani. Viszont Editen és a színházon kívül nem volt más az életünkben. Mi nem jártunk bulizni, és rohantunk haza előadás után. Mert azért én úgy tartom, ha van egy gyerek, akkor egy jó ideig körülötte kell forognia a világnak. Úgy nagyjából addig, amíg élünk… Ezért most nagy ajándék nekem Richárd, akire talán úgy csodálkozhatok rá, mint annak idején a lányunkra kellett volna. És nagy tanítás is. Én még pasinak ennyit nem udvaroltam! Úgy megyek alá ennek a kisembernek, mint még soha senkinek. Olyanokat kérdezgetek: megengeded-e, akarod-e, lehet-e? Most tanulom, hogy kell egy férfivel bánni.

– Akkor hogyan sikerült az életében felbukkanó férfiakkal jóban lenni?

– Fene se tudja! Én sosem ésszel éltem az életem, hanem szívvel. Semmit soha nem tettem azért, hogy szeressenek. Ha úgy volt, jó volt, ha nem, továbbmentem. Na de most! Most lapátolok rendesen! Ugye mondtam, hogy sosem voltam féltékeny. Hát nőkre nem is, de észrevettem magamon, hogy komoly harcot vívok a Lajossal Richárd kegyeiért! Sosem rivalizáltunk a férjemmel, de most igen! És legtöbbször ő nyer – de még nincs vége a meccsnek!

A tücsök és a hangya

– Ahogy hallgatom, szép élete volt, van.

– Szép élet? Sosem gondolkoztam ezen. Sem azzal nem foglalkoztam, amikor jó volt, sem azzal, mikor rosszabb. Az élet olyan amilyen, el kell fogadni, és létezni benne. Ami fontos, hogy reggel ne úgy keljünk, hogy úristen még egy nap, hanem tudjunk örülni annak, hogy egy új lehetőséget kaptunk. És ez nem könnyű! Én konzervatóriumba jártam, hegedűsnek készültem, és ott franciául tanultunk. Amikor elolvastuk A tücsök és a hangya című mesét, teljesen fel voltam háborodva, hogy lehet így élni, mint ez a buta tücsök, és mélységesen magaménak érzetem a hangya hozzáállását. Aztán évekkel később egyszer csak rádöbbentem, hogy én abszolút tücsök életet élek.

– Ami sokkal izgalmasabb…

– Hát persze! De azért lehet, hogy hangyának lenni is jó.

– Melyik lehet boldogabb?

– Az engem nem érdekel. Már említettem, hogy a boldogságot én sosem mertem teljességében megélni. Mindössze két maradéktalanul boldog pillanat volt az életemben. Az egyik az első szerelemhez kötődik. Tizenhat éves voltam, és Tokajban álltunk a fiúval egy halász szobra előtt, és az volt a kérdés, hogy megfoghatja-e a kezemet vagy sem. És megengedtem, és valami mérhetetlen boldogság öntött el! Teljes volt a világ, és minden az enyém volt. A másik ilyen pillanat érettségi után ért, már tudtam, hogy felvettek a főiskolára, és a körúton sétálgattam, konkrétan a Bástya mozi előtt, amikor belém hasított, hogy én most a Lollobrigidával sem cserélnék, mert annyira kerek az élet, minden előttem van, és minden lehetséges. Ez persze nem azt jelenti, hogy sosem éreztem máskor boldogságot, de azokban mindig volt valami félelem. Hogy jó feleség leszek-e, jó anya leszek-e, valóban jó vagyok-e a szerepben. Ebben a két momentumban viszont semmi szorongás nem volt. Örülök, hogy nekem két ilyen is jutott, van, akinek egy sem. Én ezt megbecsülöm, és óvatos duhaj vagyok. Ha valami jó ér, nem élem meg teljesen, elteszek belőle egy picit. Mintha kis befőttes üvegekben gyűlnének a kamrapolcon a jó percek. És amikor rossz ér, van mihez nyúlnom. Leveszem, kinyitom, beleszagolok – és máris jobb. Ez az én receptem az életre.