Indiánok és eszkimók nyomában

A kajak-kenu országunk egyik sikersportága, a legutóbbi négy olimpián 11 aranyérmet nyertek a szakág sportolói. Így hát biztos, hogy aki itthon versenyszerű kajakozásra vagy kenuzásra adja a fejét, a világ legjobb edzőinek keze alatt dolgozhat.

Mindkét sportág gyökerei Észak-Amerikába nyúlnak vissza. Az első kajakokat az eszkimók készítették csontból, fából és bőrből. Ezek természetesen nem versenyzésre, hanem vadászatra és helyváltoztatásra szolgáltak. A kenut pedig az indiánok találták fel, akik hatalmas fatörzsekből faragták ki csónakjaikat, melyeken akár sok száz kilométert is megtettek.

Európában egy skót felfedező, a Rob Roy néven is emlegetett John MacGregor révén vált népszerűvé a kajakozás, aki Amerikából visszatérve eszkimó mintára épített csónakjával bejárta Angliát és Skandináviát. Magyarországon Petz István járásbíró volt az első, aki az 1800-as évek közepén saját építésű kajakjával Duna-Tisza túrát tett.

Ötkarikás kajak-kenu

1936-ban, a berlini olimpián mutatkozott be a kajak-kenu. Bár már akkor is indultak magyar versenyzők, az első aranyat csak 1956-ban szerezte meg hazánknak az Urányi János, Fábián László kajakketős. Azóta viszont kajak-kenusaink sikert sikerre halmoznak, így Magyarország összesen 19 arany-, 27 ezüst- és 25 bronzérmével az olimpiai kajak-kenu versenyek harmadik legeredményesebb országa Szovjetunió és Németország mögött.

Jelenleg az olimpián 12 versenyszámban osztanak érmeket, a férfiak 500 és 1000 méteres távokon mérik össze erejüket kenu egyesben és kettesben, illetve kajak egyesben, kettesben és négyesben. A nők csak kajak 500 méteren indulhatnak, szintén egy-, kettő- vagy négyszemélyes hajókban. A legutóbbi, pekingi olimpián aranyérmet nyert a Janics Natasa-Kovács Katalni kajakketős és Vajda Attila kenu egyes 1000 méteren.

Izom és agy

Bár külső szemlélő számára úgy tűnhet, csak hatalmas izmok kellenek ehhez a sporthoz, ez korántsem így van. A nagy erő semmit sem ér megfelelő technika nélkül, ezért a helyes mozdulatok beidegzésével is rengeteg időt töltenek a versenyzők. Különösen fontos ez például az egyszemélyes kenuban, ahol kormány hiányában a sportolónak minden egyes húzás közben egy finom mozdulattal korrigálnia is kell a hajó haladási irányát.

Egy sikeres versenyzőnek pedig fejben is erősnek kell lennie. Az aranyérem sorsa gyakran azon múlik, hogy ki tudja a legjobb pillanatban mozgósítani erőtartalékait, mikor „robbant”, azaz vált gyorsabb ritmusra, vagy éppen mikor indítja meg a hajrát. Mindehhez a sportolónak ismernie kell saját erősségeit és gyengéit, illetve verseny közben is folyamatosan figyelnie kell saját, illetve ellenfeleinek állapotát. Ezen kívül figyelembe kell venni a hullámokat, a szél erejét, irányát is.

Két-, vagy négyszemélyes számokban ráadásul nagyon fontos, hogy a versenyzők jól együtt tudjanak működni. Ahhoz, hogy ne csak a valóságban, de átvitt értelemben is „egy hajóban evezzenek”, mindenkinek tudnia kell a saját feladatát, és azt, hogy mire, kire figyeljen. Egy négyes hajóban például már komoly munkamegosztásra van szükség a különböző helyeken, azaz beülőkben lévők között. Ha a csapattársak nem ismerik egymás minden rezdülését, nem tudják átsegíteni egymást a holtponton, akkor hiába jók egyenként, nem fognak semmit sem nyerni.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2009. augusztusi számában olvasható.