Kegyes hazugság

Jónak lenni jó. Egyszerű igazsága ez a létezésünknek. Mint ahogy az is, hogy őszintének lenni, azt mondani, azt gondolni, ami van, szintén jó dolog. Ha ez ilyen egyszerű és belátható, jogosan merül fel a kérdés: akkor miért lépünk le fontosabb kapcsolatainkban néha-néha az igazmondás ösvényéről mégis?

Már csak azért is jó őszintének lenni, mert nem kerül plusz energiánkba az igazság eltakarása, szépítése. Nem kötünk hurkokat, csomókat arra, ami egyenes, nem csinálunk megterhelő kanyarokat sem mentális, sem kapcsolati szinten. Talán valamiféle erkölcsi gyarlóság áll mögötte, az állhatatosság hiánya, vagy a túlzott konfliktuskerülés? Vagy épp ellenkezőleg, valamiféle teher hordozása, egyfajta áldozatvállalás ez, a másik jólléte érdekében?

Kozmetikázott gondolatok

Hányszor és hányszor találkozunk a kegyes hazugság különböző formáival mind a saját, mind ismerőseink életében. Gondoljunk csak arra, hányszor kozmetikázunk, rejtjük el, nem odaillőnek, bántónak titulált érzéseket, gondolatokat, esetleg tetteket párunk, szüleink, gyermekünk, főnökünk előtt. Vagy arra, hogy életünk különböző szakaszában hányszor kérdezték meg tőlünk barátaink, közeli ismerőseink, hogy ezt vagy azt, szerintünk elmondják-e a számukra fontos másiknak vagy inkább hallgassák el, esetleg tagadják le? És mi? Hányszor fogalmazódott meg bennünk ugyanez a kérdés? Egyáltalán, mitől válik kegyessé egy hazugság? És ki felé kegyes – afelé aki mondja vagy afelé akinek szól? Talán érzékelhető, hogy egyfajta erkölcsi magaslatról nem tudunk nagyvonalúan elbánni ezzel a kérdéskörrel, hogy sokkal összetettebb jelenségről van szó annál, mintsem egy sommás véleménnyel el lehetne intézni. Vegyük hát nagyító alá ezt a sokarcú jelenséget, amivel így vagy úgy, de mindannyian találkoztunk már életünk során.

Mitől kegyes?

Kezdjük talán azzal, hogy mi különbözteti meg a kegyes hazugságot a hétköznapi értelembe vett hazugságtól.

Általában akkor szoktuk használni a kegyes jelzőt egy hazugság előtt, ha használója, vélhetően nem a saját érdekében állít valótlant, hanem – szándéka szerint – a másikat szeretné az igazság fájdalmától, keserűségétől megkímélni. De vajon mi számít kegyes hazugságnak? Csak az, ha valaki tényleg valótlant állít, vagy tulajdonképpen az igazság elhallgatása vagy a féligazságok is már a kegyes hazugság egy-egy alesetének minősülnek?

Érdemes figyelnünk arra, hogy nyelvünk milyen érzékeny különbséget tesz ebben a vonatkozásban. Nem ugyanaz valamit „nem elmondani”, magunkban tartani, mint „elhallgatni”. Az első inkább azt fejezi ki, hogy egy kapcsolatban nem mondunk el olyan dolgokat, amiről úgy gondoljuk, hogy nem tartozik a másikra. Például jó esetben nem beszélünk gyerekeinknek a szerelmi életünkről.

Az elhallgatni szó pedig, mintha épp azt fejezné ki, hogy olyan dolgot hallgatunk el, amiben valójában érintett a másik. Lelkünk mélyén pontosan érezzük, hogy részben vagy egészben köze van hozzá a másiknak, tartozna rá, de a várható kellemetlenségek, nehéz érzések, indulatok elkerülése miatt megtartjuk magunknak az információt. Elhallgatjuk.

A féligazság pedig egy sajátságos átmenet az igazmondás és az elhallgatás kettősének: amit mondok, az igaz, de a kínosabb részt elhallgatom. Például „Felmentem a lakására… és beszélgettünk.” Ahhoz, hogy megérthessük, mit okoznak a kegyes hazugságok kapcsolatainkban, nézzük ezt a sokkal gyakoribb, hétköznapibb formáját! Vajon, mit okoznak az elhallgatások egy kapcsolatban? Mit, kit védenek és milyen áron? Bár a leírtak nagy része általánosan érvényes lehet mindenféle kapcsolatunkra, a továbbiakban elsősorban a párkapcsolatokra fókuszálok.

A mintha tér

Ha elfogadjuk azt a fajta tartalmi különbségtételt, amit a „nem elmondás” és az „elhallgatás” között az imént tettünk, ebből az alábbi látszik: amiről lelkünk mélyen azt érezzük és azt is gondoljuk, hogy nem tartozik a párunkra, annak az információnak a megtartása nem okoz belső konfliktust és kapcsolatit sem.

És ennek igaz az ellenkezője is: amikor párunk elől elhallgatunk egy információt, és ezt azért tesszük, mert kínos érzésekkel, következményekkel járna akár rá, akár ránk nézve, valójában becsapjuk őt, magunkat és a kapcsolatunkat is. Hogy miért? Mert létrehozunk egy „mintha teret”.

Mintha az a dolog, az a történés, érzés, szándék, tett, amit elhallgatunk, nem is lenne, mintha nem is történt volna meg. A kapcsolatokban létrejövő „mintha terekben” bizonyos értelemben pedig megfagy az idő, megdermednek azok az életenergiák, amiktől él és növekszik egy kapcsolat. Azok az energiák, amik egymás valódi közelségétől születnek. Akár egymás elfogadásából, akár elutasításából fakadnak is: valódi érzések szülnek valódi érzéseket. Ebben a térben tud lelkünk növekedni az örömök és a fájdalmak, az elfogadás, a szeretés és a megbocsátás átélésén keresztül. Ez csak akkor lehet, ha minél teljesebb valómmal vagyok jelen párkapcsolatomban, ha ténylegesen engem lát a másik, és nem csak azt, akit mutatok. E „mintha terek” – tehát a valóság eltakarása, elhallgatása által létrejövő kapcsolati tér – növekvő mennyisége, idővel kiüresíti, élettelen megszokássá, rutinná alakítja párkapcsolatainkat. E „mintha terekben” ugyanis csak „mintha” dolgok vannak: olyan, mintha ez lenne a valóság, amire reagál a másik, mintha nekem szólnának az érzései, mintha engem szeretne, ha éppen szeret, mintha jól lennénk együtt, mintha… mintha… stb.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2009. augusztusi számában olvasható.