Most élem át igazán…

Kincses Veronika operaénekesnő és férje, Vajda József fagottművész melegen mosolyog, hiszen életükben a két unoka a főszereplő, számukra már ezzel a zsivajjal teljes a kép...

Meghitt, otthonos családi fészek, ahova belépve azonnal jól érzem magam. A kép akkor lenne teljes, ha azt is mondhatnám, szinte hallani a csendet. Ám ez nem így van, gyermekzsivajtól hangos a lakás…

Kincses Veronikát nemcsak a hazai színpadokon ünnepelte közönsége, hanem Európa-, sőt világszerte. A legnagyobb operaházakban lépett fel, sztárkollégák oldalán. Amikor minderre emlékeztetem, csendesen, de büszkén mosolyog, miközben folyamatosan unokái csevegését hallgatja.

– Biztosan lehetett volna még nagyobb karrierem, utazhattam volna sokkal többet, de én ennyit bírtam, ennyit vállaltam – gondolkodik el a művésznő. – Csak a karrierem biztosan nem elégített volna ki, hiszen egy nő akkor igazi nő, ha van gyermeke. Ha egy énekesnő vagy egy színésznő szült, attól biztosan nem ment tönkre a karrierje. Ha mégis, akkor az a pálya valószínűleg nem volt neki való, és mindenképpen elkanyarodott volna róla. Nekem egy gyermek adatott, pedig szerettünk volna még, csak nem sikerült, de azért is nagyon hálás vagyok, hogy Gergő van nekünk (Vajda Gergely, karmester-zeneszerző). És a két unoka most pótolja a meg nem született gyerekeket.

A két fiú, Balázs és Vince közben megunják a fotózást, és követelik, most már ne csak díszlet legyen a társasjáték, hanem igazán játszani kellene. A nagypapa (akit nemcsak a koncertlátogató közönség ismerhet, hanem a tévémacit kedvelő gyerekek is, hiszen a kedves mackó zenéjét ő játssza) megadja magát, és hogy mi zavartalanul beszélgethessünk, társasjátékcsatába indul a fiúkkal. A nagymama pedig vidáman figyeli őket, és persze a beszélgetés fonalát is a gyerekektől veszi fel újra...

– Egyszerűen imádom őket! Nagyon szeretem, amikor ügyesek-okosak, és ha még időnként szót is fogadnak, akkor teljes az öröm – mondja nevetve.

Egy kicsit visszakanyarodunk az időben, a kezdetekhez. Vajon hogyan jön rá egy fiatal, pályakezdő énekesnő, hogy nagy lehetőségek állhatnak előtte?

– Biztos vagyok benne, hogy ha valaki művészi pályát kezd, akkor úgy kell gondolkodnia, hogy határ a csillagos ég. Én tudtam, hogy énekesnő leszek, sőt, híressé válok, és nagyon sokat utazom majd. És ez tulajdonképpen így is történt. Van olyan növendékem, aki azt mondta, azért szeretne énekesnő lenni, mert a szülei erre vágynak. Mondtam is, hogy ez nagy baj, hiszen az ő akaratára lenne szükség. Az akarat a tehetség egyik összetevője, annak belülről jönni kell, hogy bármi van, csinálom, és más nincs. Mert tényleg nincs más. Akinek ez a sorsa, az nem is tud mást csinálni, vagy ha mégis mást kezd, akkor boldogtalan lesz.

A Magyar Rádió Gyermekkórusának tagjaként Kincses Veronika nagyon korán megismerte az ország vezető művészeit. A zenészek életformája, elhivatottsága követendő példa volt, mégsem érezte soha, hogy valakihez hasonlítani kellene. Saját egyénisége hamar utat talált magának. Tanáraiban soha nem merült fel, hogy ne lenne alkalmas a pályára, és ezt az élet is igazolta, már nagyon korán...

– Nem tudom, lehet-e a szerepeket osztályozni, de ha mégis megtesszük, akkor azt hiszem, „kis szerepet” én soha nem énekeltem. Ez azért volt jó, mert ha sok lehetőség van, vagyis hosszú a darab, akkor nagyon sokat meg lehet mutatni, nagyszerűen ki lehet bontani a szerepet. És igaz, hogy külföldre akkoriban nehezen juthattunk el, ám nyugati impresszáriók mindig jártak nálunk, és aki jó volt, az előbb-utóbb lehetőséget kapott. És akkor meg kellett nyerni a csatát, hiszen kint senki nem ismert. A drukk talán nagyobb volt, mint itthoni színpadon, de bennem az akarat erősebb volt, mint a lámpaláz, hogy igenis, meg akarom mutatni, mit tudok.

Közben a háttérben ott volt a család, hiszen a baba nem sokáig váratott magára, még a főiskolai évek alatt bekopogtatott. Kétségek? Soha, egy percig sem voltak. Kincses Veronika pontosan tudta, a gyermek azért érkezett, mert férjével mindketten nagyon vágytak rá.

– Nagyon kedves időszak volt, mert utánam szinte az összes évfolyamtársam sorban gyermeket szült, úgyhogy az Operaház tele volt várandós énekesnőkkel. És persze, mindenki nagyon boldog volt a csöppségekkel. Ráadásul – én ezt mindig elmondom a tanítványaimnak – a szülés után szebb lesz a hang is. A terhesség és a szülés olyan fizikai változásokkal jár, hogy a hang teltebb, dúsabb lesz. Persze nem ezért kell szülni, de érdemes ezt tudni, nehogy valaki – félelmében a hangja elvesztése miatt – ne merjen szülni.

Én bele sem gondoltam akkoriban, hogy vajon mi lesz a karrieremmel. Egyszerűen boldog voltam, hogy gyerekem lett, mert a gyerek a legjobb menedék. Ha problémám volt szakmailag, vagy egy kollégával, akkor elég volt este hazamenni, betakargatni, megsimogatni a már alvó gyerekemet, és azonnal jobban éreztem magam.

Persze, család és karrier csak akkor egyeztethető, ha a családtagok is részt vesznek a játékban. A zenész férj, aki a Rádiózenekar első fagottosaként pontosan tudta, mivel jár ez a szakma, erős támasznak bizonyult. Munka pedig akadt bőven, nemcsak az Operaházban, hanem a rádióban, televízióban egyaránt. Erre szoktuk mondani, ha újra kezdeném, mindent másképp csinálnék...

– Én is ezt mondom, mert a gyerekemnek biztosan még több időt adnék. Tegyük hozzá, ezt most állítom, évek távlatából. Az biztos, most az unokáimmal pótolom mindazt, ami a gyerekemmel esetleg kimaradt.

A beszélgetés most ismét megszakad, mert a játéknak véget vet az érkező anyuka, aki megkísérli összeszedni csemetéit, ami nem egyszerű feladat. Mindig akad valami fontos tennivaló, ami miatt még nem lehet felvenni a cipőt. Már-már elcsendesednek a gyerekek, talán elfáradtak, ám mielőtt a figyelmetlen szemlélő elcsigázott srácokat látna, Balázs és Vince beviharzik, és hatalmas puszikkal búcsúznak a nagymamától, majd a nagypapába kapaszkodva indulnak az ajtó felé. Még néhány zajos „Szia, Mama, majd holnap is jövünk, és ugye marad még a mézes sütiből?!” felkiáltás után valóban hazaindul a két lurkó.

Szinte természetes, hogy az unokák után édesapjukra terelődik a szó, már csak azért is, mert a családi képek között látok egy fotót, amelyen a még csak ötéves Gergő éppen úgy mosolyog, mint kisebbik fia. Gergőből azóta Gergely lett, világjáró karmester, sikeres zeneszerző, aki Amerika és Magyarország között ingázva él, a Portlandi Szimfonikus Zenekar vezető karmestere.

– Az egy másodpercig sem volt kérdés, hogy zenész lesz, csak a hangszerrel volt gond eleinte. Azért, hogy fejlesszük a hallását, hegedülni kezdett. Igen ám, de minden gyakorlás sírásba torkollott, a férjem meg azt hitte, cirkuszol a gyerek, és veszekedett vele, hogy márpedig munka nélkül ez nem megy. Aztán kiderült, Gergő allergiás a gyantára, és a vonóhoz használt lószőrre. Az orvosok azt mondták, mindenféle gyógyszereket kellene szednie, de mi azért ennyire nem ragaszkodtunk a hegedűhöz. A fiam aztán a klarinétot választotta, és az sikeresnek bizonyult.

A klarinétművészi diploma megszerzése után gyorsan kialakult, igazából karmester lesz a gyerekből. Egyre-másra aratta a sikereket, így a híres mama hirtelen a közönség soraiban találta magát, amint gyermekéért izgul...

– Amikor diplomázott, a Liszt Ferenc Kamarazenekar kísérte, és én annyira meghatódtam, hogy képtelen voltam sírás nélkül végighallgatni  Mozart: Klarinétversenyét. Ma pedig megyek utána, ha csak tehetem, és a világ számos pontján büszkén hallgatom a koncertjeit. És nagyon élvezem, hogy a  gyerekemet figyelhetem. Érdekes, hogy most élem át igazán, milyen volt a saját sikerem, hiszen amikor a színpadon álltam, csak az egyik oldalt ismertem. Azt, hogy én boldog vagyok. De a közönség soraiból figyelve a fiamat, most érzem a siker másik oldalát, amikor a publikum őszintén, lelkesen tapsol a művésznek.

És nagyon hiányzik, és  akkor vagyok a legboldogabb, ha a közelünkben van, de tudom, hogy boldog, így én is az vagyok.

Életem középpontja most már a két unoka. Nem értek egyet azzal, hogy az unokákat felelősség nélkül szeretheti a nagyszülő. Szerintem igenis van felelősség, mert nagyon sokat taníthatunk a gyerekeknek, de csak úgy tehetjük, ha ez a szülők elveivel is találkozik. Én már nem akarom megváltani a világot, csak élvezem, hogy az unokáim érdek nélkül szeretnek, úgy, ahogy csak egy kisgyerek tud szeretni...