Az elveszett tengerész esete

Milyen élete, milyen világa, személyisége van egy olyan embernek, aki elveszítette az emlékezete nagyobbik részét, a múltját, és lehorgonyzottságát az időben?

Húsz leszek jövőre…

A negyvenkilenc éves, megnyerő külsejű, egészséges, jóképű férfi közvetlen ember lévén, szívesen beszélt és válaszolt a kérdésekre. Mesélt a gyermekkoráról, az iskoláról, barátairól, lelkesen ecsetelte a tengerészetnél eltöltött éveit az orvosának. Ám az emlékei valami miatt egyszer csak megszakadtak.

Felidézte, majdhogynem újraélte a második világháborús éveket és a katonai szolgálatot, majd a háború befejezését és a jövőre vonatkozó terveit: megszerette a tengerészetet, így azt fontolgatta, ott marad. Ugyanakkor ésszerűbbnek tűnt, ha él a második világháborús katonák támogatására vonatkozó törvény nyújtotta lehetőséggel, és továbbtanul. Elmondta, hogy a bátyja könyvelőiskolába jár, és már menyasszonya is volt, egy „igazi szépség” Oregon államból.  Úgy beszélt a múltról, mintha a jelenről mesélne…

Orvosa különösnek találta, hogy a visszaemlékezés során más-más igeidőben beszélt az iskoláskoráról, illetve a tengerészetnél eltöltött évekről: először múlt időt használt, aztán áttért a jelenre. Ekkor megkérdezte a betegtől: hányat írunk most?

A válasz azonnal érkezett: 1945-öt. Megnyertük a háborút, Roosevelt halott, Truman kezében a kormányrúd.

A következő kérdésre még valószerűtlenebb volt a válasz. És hány éves maga? Hát, azt hiszem, tizenkilenc, doki. Húsz leszek jövőre. Ekkor az orvos elé tartott egy tükröt, a beteg arca hamuszürke lett, és megragadta a szék két oldalát. Teljesen kétségbeesett.

Az orvos igyekezett megnyugtatni, odavezette az ablakhoz, hogy gyönyörködjön a tavaszi napsütésben, és gyorsan kiosont a szobából a tükörrel együtt. Mikor két perc múlva visszament, a beteg még mindig az ablaknál állt, és nagy élvezettel figyelte a kint játszó gyerekeket. Odafordult az ajtóhoz, és idegenként üdvözölte a belépő orvost. Nem tudta hol van, nem értette, miért kellene kórházban lennie.

Az intelligenciateszteken kimagaslóan jól szerepelt. Élénken, logikusan gondolkodott, jó megfigyelő volt, és könnyedén megoldotta a legösszetettebb feladatokat és rejtvényeket is – feltéve, hogy azokat gyorsan meg lehetett oldani. Ha már hosszabb időbe telt a megoldás, akkor közben elfelejtette, hol tartott. Így például dámajátékban és amőbázásban gyorsnak és ügyesnek mutatkozott, rafináltan, támadóan játszott, a sakkban viszont gyengének bizonyult. Túl lassúak voltak számára a lépések…

Egyperces emlékek

A memóriája vizsgálata során a friss emlékek teljes hiányát állapították meg. Ez a rendkívüli jelenség abból állt, hogy bármit mondtak vagy mutattak neki, azt néhány másodpercen belül elfelejtette. Például kitettek az asztalra egy órát, nyakkendőt és szemüveget, majd letakarták, és megkérték a beteget, tartsa fejben ezeket. Egy-két percig beszélgettek, majd megkérdezték a pácienstől, mi van a kendő alatt. Egyetlen tárgyra sem emlékezett, sőt arra sem, hogy azt kérték tőle, tartsa fejben, amit lát.

Néha voltak ködös emlékei, amelyek egész halványan ismerősnek hatottak számára. Így például mikor az orvosával amőbázott, öt perccel utána derengett számára, hogy valami doktorral játszott valamit egy ideje – de hogy ez konkrétan percekkel vagy hónapokkal ezelőtt történt-e, arról fogalma sem volt.

Nem arról volt tehát szó, hogy a beteg nem tudott a memóriájában adatokat tárolni, hanem arról, hogy az emléknyomai rendkívül rövid életűek voltak, és egy percen belül vagy még gyorsabban kitörlődtek, főleg ha közben a figyelmét elterelő vagy a figyelméért versengő, más ingerek is érték.

Jelen nélküli élet

Az emlékezethiány effajta eseteiről Korszakov orosz tudós írt először 1887-ben. Ő leírta, hogy a memóriazavar szinte kizárólag a legfrissebb élményekkel kapcsolatban lép fel. Leghamarabb az új benyomások törlődnek ki, míg a régmúlt eseményeire a páciens tökéletesen emlékszik, tehát észjárásának élénksége és találékonysága jórészt érintetlen marad. Ezt a kórképet az alkohol idegsejt-megsemmisítő hatása váltja ki, amely az apró, de rendívül fontos úgynevezett agybimbókban (corpus mamillare) következik be, miközben az agy többi része tökéletesen ép marad. A Korszakov-szindróma egyéb betegségekkel párosulva is megtalálható, például agydaganatosok között.

A tünetegyüttes akut, és szerencsére múlékony formája előfordulhat migrén, fejsérülés vagy elégtelen agyi vérellátás esetében. Ilyenkor néhány percre vagy órára súlyos és rendkívüli eszméletvesztés léphet fel, bár a beteg esetleg gépiesen tovább folytatja addigi tevékenységét: autót vezet, ellátja munkáját. Ám e folytonosság mögött súlyos amnézia rejlik: a beteg minden mondatot elfelejt, amint kimondja, s bármit lát, arra pár percen belül már nem emlékszik, annak ellenére, hogy régóta berögzült emlékek és rutinok megmaradnak. Az ilyen esetekben súlyos retrográd, azaz a múltra vonatkozó amnézia is előfordulhat.

Az efféle rohamokból gyorsan és tökéletesen fel lehet épülni – mégis, bizonyos értelemben ezek a kis rohamok a legrémisztőbbek, hiszen rövid idő alatt képesek megsemmisíteni vagy eltörölni gazdag, sikeres, emlékezetes életek több évtizedét. A rémületet persze általában csak mások érzik – a beteg öntudatlan, amnéziájáról megfeledkezve teszi nyugodtan tovább a dolgát, és csak később döbben rá, hogy tudtán kívül nemcsak egyetlen nap esett ki az emlékezetéből, hanem egy fél élet.

A Korszakov-szindrómás betegek azonban mintegy megkövesedtek a múltban, csak ott képesek eligazodni és otthon érezni magukat. Számukra megállt az idő.

Van visszaút?

Az ilyen esetekben semmi, vagy csak egészen halvány remény van arra, hogy a beteg emlékezőképessége helyrejöjjön.

Miután először találkoztak vele az orvosok, azt javasolták a páciensnek, vezessen naplót, amelyben minden nap leírja az érzéseit, gondolatait, az emlékeit, észrevételeit. Ez a kísérlet azonban hamar meghiúsult, mert állandóan elvesztette a naplóját. Akkor elhatározták, hogy valamiképpen rákötik a füzetet, de ez sem jelentett megoldást, mert bár nap mint nap kötelességtudóan írt a naplójába, sosem ismerte fel korábbi bejegyzéseit. A saját írására és stílusára ráismert, de mindig elképedt azon, hogy előző nap írt egyáltalán valamit. Elképedt, ugyanakkor közömbös maradt, hiszen számára nem létezett előző nap.

Ám abból, ahogy szerette a rejtvényeket, feladványokat, nyilvánvaló volt, hogy szenvedélyesen szeretett volna tenni valamit, érezni akart, értelmet és cél akart – Freud szavaival élve „dolgozni és szeretni”. De vajon képes-e „normális” munkát végezni?

A beteg a tengerészetnél megtanulta a morzézást és a vakon gépelést. Előbbinek nem sok hasznát lehet venni manapság már, de a gépírás hasznos lehet. A páciens könnyedén felelevenítette tudását, és villámgyorsan gépelt – lassan nem is ment neki… A gépelésben úgy tűnt, megtalálja mindazt a kihívást és örömet, amit egy munka jelent. De ez mégiscsak gépies billentyűütögetés volt, felületes tevékenység, amely nem a lényeget célozza. Mechanikusan gépelt: a szövegben rejlő gondolatokat nem jegyezte meg, csupán a mondatok értelmetlen egymásutánját látta maga előtt.

Akár a Korszakov-szindróma, a demencia vagy hasonló végzetes betegségek esetében bármennyire súlyos is a szervi károsodás és a szétesés, még mindig fennmarad a művészet és a lelki-szellemi közösség adta újbóli beilleszkedés lehetősége. És ez a lehetőség még azok számára is nyitva áll, akik első pillantásra reménytelen neurológiai esetnek tűnnek.

Ami az emlékekből kimaradt

Az orvosok megkeresték a páciens bátyját. A leveléből kiderült, hogy 1943 óta alig találkozott testvérével, életük más-más irányt vett.

A beteg a jelek szerint sosem állapodott meg, kötetlenül élt és mindig is szeretett inni. A bátyja szerint a tengerészet vitt rendszert és értelmet a páciens életébe, és az igazi gondok a leszerelése után, 1965-ben kezdődtek. A megszokott kapaszkodók nélkül nem volt képes tovább dolgozni, teljesen szétesett, és elkezdett keményen inni. A hatvanas évek közepén és főleg a végén már előfordultak nála bizonyos Korszakov-típusú memóriazavarok, de ezek még nem voltak olyan komolyak, hogy azt ő a maga fesztelen módján ne tudta volna „kezelni”. Ám 1970-ben súlyosabbra fordult alkoholizmusa, és karácsony táján a delíriumig leitta magát, ekkor került kórházba. Az önkívületi állapota ugyan elmúlt, de ezek nyomán súlyos és rendkívül furcsa emlékezetkihagyásai alakultak ki. Amikor bátyja a kórházban meglátogatta, még őt sem ismerte fel, ráförmedt: Na ne vicceljen velem, maga az apám lehetne! Az én bátyám fiatalember, épp most végzi a könyvelőiskolát!

Tudni, hogy nem tudom…

Egy másik páciens kivételesen tisztán látta saját helyzetét, és a reménytelenség valamiféle furcsa nyugalommal ötvöződött benne.

„Nincs emlékem a jelenről – mondogatta gyakorta. – Nem tudom, honnan jövök éppen vagy mit csináltam az elmúlt percekben… A múltat remekül fel tudom idézni, de a jelenemről nincs semmilyen emlékem.” Mikor a vizsgálatot végző orvos megkérdezte tőle, hogy látta-e már őt korábban is, azt felelte: „Erre nem tudok válaszolni. Sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom, hogy láttam-e már magát valaha.”

Park Kiadó