Nehéz kezdet és szerencsés rév

Az irodalom és a sport végigkísérte életét. Eredeti terveivel ellentétben nem lett népművelő, sem testnevelő tanár, a sors más utat szánt neki. Barabás Évi több sorsfordító válsághelyzetet megélve ma televíziós műsorvezető és harmonikus, szeretettel teli, teljes életet élő ember.

– Gyermekkorom legmeghatározóbb hat évét egyedül töltöttem. Első osztályos voltam, amikor szeptemberben megszületett a húgom. Apuval ugyan folyton azt énekeltük előtte, hogy „én egy kis öcsit kérek szülinapra”, de hugi lett az ajándék. Ez az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem. Sokáig nagyon hasonlítottunk egymásra. Kisgyerekként mindig utánzott, gyakran előbb tudta a verset, mint én; iszonyúan vágott az agya. A mai napig jó, hogy van egy testvérem, akivel szavak nélkül is értjük, érezzük egymást.

A következő évben elkezdtem úszóedzésekre járni, nyár végén már versenyeim is voltak. Ezzel határozott célt, rendszeres elfoglaltságot, feladatot kaptam. És közösséget, ahová tartozhattam, barátokat, akikkel bejártuk az országot – ez tizennyolc éves koromig tartott. Itt tettem szert a legjobb barátnőmre, itt lettem először szerelmes, fontos dolgok történtek velem. Ezekben az években ismertem meg a teljesítőképességem határait, ekkor fejlődött ki jól a tüdőm – korábban asztmás voltam –, szereztem meg az izomzatomat, amelyet ma is hamar jó formába tudok hozni némi edzéssel. Itt derült ki, hogy ügyesen tudok gyerekekkel foglalkozni, már tizenhat évesen segédkeztem az edzőnek.

Kikínlódott németórák

Második osztályos voltam, amikor az iskolában elkezdtünk német nyelvet tanulni. Idegen volt számomra, kínlódtam, nem akartam az egészet. Ezért a következő tanév elején rögtön az évnyitó után átkerültem egy párhuzamos osztályba, ahol nem volt nyelvoktatás. De a tanáraim meggyőzték az édesanyámat, hogy nekem mégis jobb lenne az eredeti osztályomba járni, ahol kiváló a közösség. Ezért másnap újra „a”-s lettem, birkózhattam a némettel. Akkor persze még nem sejtettem, hogy ennek jó néhány év múlva milyen nagy hasznát veszem. Később ugyanis Stuttgartban dolgoztam, egy ottani kórházban takarítottam. Az ott összespórolt pénzem pedig ahhoz teremtett lehetőséget, hogy televíziósként vállalhassam a Bonyhádról Budapestre való költözést.

Jó néhány meghatározó pedagógus is volt az életemben. Egyik ilyen általános iskolai magyartanárnőm, Mohácsi Istvánné, Moha néni. A hatására valósággal beleszerettem az irodalomba, nyolcadikban Kazinczy szépkiejtési versenyt nyertem. Így kerültem Csillebércre jutalomtáborba, ahol találkozhattam Nagy-Kálózy Eszterrel.

A bonyhádi gimnáziumban eleinte ugyanolyan idegennek éreztem magam, mint egykor a németórákon. A folyosó egyik falán képek lógtak, egy lány fotóját láttam, aki középiskolásként megnyerte az országos Kazinczy szépkiejtési versenyt. „Ott lesz a képem melletted!” – döntöttem el akkor. Nem szóltam senkinek, de az elhatározással megszületett az első négyéves tervem, amit sikerült valóra váltanom. A gimnázium egyébként a mai napig hátországot jelent számomra. Ott a testnevelő tanárom volt a meghatározó, aki nemcsak sportember, de igaz ember is. Karakteres vezéregyéniség, egyszerre tudtam imádni és utálni.

A palacsintás királynő

 Érettségi, illetve ballagás előtt anyukám összeesett a bőrdíszműves asztal mellett, a diagnózis: stroke. El sem akartam hinni! Reggel, iskolába menet előtt még azt mondta, jó legyek, délutánra pedig már a kórházban találtam. Küzdött az emberi létért, negyvenévesen újra tanult írni. Azt éreztem, hogy még szeretném látni úgy nevetni, ahogyan korábban kacagott. Teljesült a kívánságom, akkor még felépült. Tavaly májusban halt meg, két hónap alatt veszítettük el őt, a rákot már nem tudta legyűrni a szervezete – azóta egyfajta hiányérzettel élek. Nélküle az én létem is más, örök űrt hagyott maga után. Ő volt a palacsintás királynő, négy sütővel sütötte az udvar gyerekeinek a palacsintát, több mint százat, egy lendülettel…

Hiába nyertem szavalóversenyeket, jártam színjátszó táborokba, érettségi után sem népművelőnek, sem testnevelőnek nem vettek fel. Elvesztettem az önbizalmamat, nem volt konkrét célom, „lebegtem” az űrben. A bonyhádi művelődési házban dolgoztam ifjúsági programszervezőként, a korombelieknek találtam ki őrült programokat. Húszéves voltam, amikor színháztudomány szakra vettek fel Miskolcra. Úgy éltem meg, mintha mellékvágány lenne, úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, tudtam, hogy máshol kellene lennem, de azt nem, hogy hol. Azonban Miskolcon is találkoztam egy számomra meghatározó tanárral, aki görög drámát és ógörög nyelvet tanított. A kedvéért még ógörögül is szívesen tanultam. Ám egy félévi vizsgaidőszakban mégis abbahagytam az egyetemet, mert kiderült, hogy Bonyhádon indul a helyi televízió. Egyik nap a boltban megkérdezte egy volt gimnáziumi társam, hogy este lenne-e kedvem híreket olvasni a tévében. Volt!

Emellett napközben úszásoktatással foglalkoztam és napközis nevelő voltam. Mindkettőt szerettem, de két év után azt éreztem, hogy nagyobb szabadságra, több kreativitásra vágyom. Hetente utaztam Budapestre televíziós alapokat tanulni. Az ottani beszédtanárom megerősített: helyem van a szakmában. „Döntse el, hogy az uszodában ordítozik, vagy a televízióban használja a hangját” – mondta. Azt javasolta, költözzek a fővárosba. Előbb azonban még a paksi tévéhez kerültem, ahol négy évet töltöttem. Közben jártam egy Teleschola nevű iskolába, onnan neveztek be a Riporter kerestetik!-be, amelyet 1997-ben megnyertem. Ez valóban sorsfordító esemény volt számomra.

Holnap várunk ám!

Akkor indultak a kereskedelmi csatornák, engem azonban a közszolgálati tévé Híradójába hívott Rudi Zoltán és Siklós András. Négy szép évet töltöttem a műhelyben, rengeteget tanultam. Remek társaságba csöppentem, ott ismertem meg például Kocsonya Zoltánt, Kálmán Olgát, Román Pétert, Simon Andrást, akkor kaptam Acél Anna és Zelinka Ildikó barátságát.

Az elején majdnem abbahagytam a híradózást. Kiküldtek egy sajtótájékoztatóra, ahol „elmentem” egy hír mellett. Siklós András volt az aznapi műsorvezető, rákérdezett, miért maradt ki az a fontos információ. Pótoltuk, segített megoldani a helyzetet, én azonban rendesen elkenődtem. Hazamentem, és bőgtem a zuhany alatt, olyan gondolatokat forgattam a fejemben, hogy abbahagyom a híradózást. Aznap este András felhívott, és kedvesen annyit mondott: „holnap várunk ám!” Sorsfordító mondat volt. Hiszem, sok múlhat az embereken, vagy egy-egy időben elhangzott jó mondaton.

Médiabál után Reggeli

Négy év után úgy éreztem, mást is szeretnék csinálni. Általában nem járok társasági rendezvényekre, de egyszer valamiért úgy gondoltam, el kell mennem a médiabálra, ahol jelentős dolgok történhetnek velem. Szembejött Radnai Péter, az RTL Klub Reggeli című műsorának főszerkesztője, és megkérdezte, nem derogálna-e nekem, a híradós műsorvezetőnek elmenni egy válogatásra. Majd’ a nyakába ugrottam örömömben!

A Reggeliben sok színes emberrel hozott össze a sors. Csonka András és Stohl András mellett megismerhettem Kokót, akivel egy idő után állandó műsorvezető párost alkottunk. A mai napig tartjuk a barátságot. Ő a tiszteletbeli keresztapja az unokaöcsémnek (akinek nem mellesleg szintén Kovács a vezetékneve), s még a műsorban is bemondtuk, hogy megérkezett a családunkba az első fiú. Azóta már egy kis tündér testvért is kapott. Boldog vagyok, hogy nap mint nap láthattam őt cseperedni. Természetesen a most kamasz keresztgyerekeim is fontos részei az életemnek.

Aztán egy – szintén sorsfordító – decemberi napon azt mondták, januárban már nem kell műsort vezetnem. Februárban elutaztunk volna a párommal Vietnamba, de végül azt javasoltam neki, mégse akkor menjünk, mert néhány napon belül valaminek történnie kell. Nem telt bele egy hét, és telefonált Holló Márta, hogy beszélnünk kellene. Így lettem a Fókusz műsorvezetője.

Életem kapitánya

Még a Reggeliben dolgoztam, amikor meghívtak arra a tengeri vitorlásversenyre, amelyen megismertem azt a férfit, aki az életemben is a kapitányommá vált. Már túl vagyunk nagy viharokon, de úgy érzem, azt is ismerjük, milyen a Balaton közepén a naplementében ketten létezve hajában sült krumplit és grillezett kukoricát majszolni. Rengeteg szép közös élményünk van, a vitorlázásnak köszönhetően a világ számos izgalmas tájára eljutottunk együtt.

Barabás Picurról, a kutyusunkról is van egy történetem. Már gyerekkoromban kutyás poszterekkel ragasztottam körbe a lakást, és elhatároztam, ha törik, ha szakad, lesz saját kutyám. Egyszer a párommal meghívást kaptunk a Velencei-tónál élő barátainkhoz vacsorára. Ők fogadtak be egy talált ebet. Nem volt szép, de jó kutyának látszott. Egész este dőlt a lábamhoz, mondtam is, hogy talán szeretne adni nekem egy kiskutyát. Jó két hónap múlva telefonáltak a barátaink, kérdezték, mikor megyek a kutyámért. Elküldték a fényképét, s azonnal beleszerettem! Potyogtak a könnyeim, mert kísértetiesen hasonlított Golyókára, a családunk már meghalt kutyájára. Picur fajtáját tekintve „UV”, azaz utcai vegyes, imádjuk.

Úgy hiszem, a tudatos, szándékos dolgok nem működnek az életemben. Egyszer például alapos megfontolás és gondos választás után vettem egy lakást, amelyben azonban egyetlen éjszakát nem aludtam. Hosszú évekig albérletről albérletre költöztem, másra sem vágytam, mint hogy legyen végre egy saját fővárosi otthonom. Amikor meglett a lakás, egy hét után úgy döntöttem, megválok tőle. Jó néhány hónapig árultam, csak augusztusban sikerült eladnom, szeptemberben pedig megtaláltam álmaim lakását, amelyben most is élünk.