A vadon gyermeke

Valóban képes lehet egy gyermek egyedül életben maradni az őserdőben? Az állatok pedig ahelyett, hogy megennék, inkább gondjukba veszik az embergyereket?

A vadonban élő és életben maradt gyermekekről szóló történetek évszázadokig csodálatba, ámulatba ejtettek bennünket; Romolusz és Rémusz, az anyafarkas által felnevelt mitológiai ikrek történetétől kezdve egészen a legendás Tarzanig.

Szinte mindegyikükről azt állították, hogy beletanultak az őserdei életbe, elsajátították örökbe fogadójuk nyelvét, és évekig életben tudtak maradni minden emberi kapcsolat nélkül. Szkeptikusok és hívők egyaránt megpróbálják kideríteni az igazságot az elvadult gyermekekkel kapcsolatban.

Állatgyermek és embergyermek

Mi, emberek teljesen tehetetlenül jövünk a világra. Alig tudunk többet, mint lélegezni és sírni. Számos állatfaj kicsinyei ellenben születésük után néhány perccel feltápászkodnak, és elkezdik meghódítani, megismerni a világot. Ösztönösen tudják, hogyan jussanak hozzá az anyjuk nyújtotta táplálékhoz, hiszen az élet küzdelem, és csak a legrátermettebbek maradnak életben.

Az állati és emberi utódoknak vannak ugyan közös tulajdonságaik, de egy embergyerek nem eléggé felkészült ahhoz, hogy egymagában szálljon szembe a világgal. Tehát, ha egy gyermeket elveszünk a szüleitől, és megfosztjuk otthona minden kényelmétől, vajon életben tud-e maradni? Elképzelhető-e az, hogy saját anyja híján egy majom veszi át a gondozás feladatait? Mindannyian hallottunk már efféle történeteket – az úgynevezett elvadult gyermekekről, akik a vadonban, gyakran állatcsaládok körében élnek. De vajon mindegyik ilyen történet a valóságon alapul?

Ritkán ugyan, de szerte a világon szárnyra kelnek elvadult gyerekekről szóló történetek. Okszana Malaja, az ukrán kutyalány néven ismertté vált kislány évekig egy kutyafalka társaságában élt. Afrikában egy John nevű fiú egy cerkófcsapattal töltötte gyermekéveit. Ezek a történetek valóban különösek és elképesztők, de vajon mi az igazság az elvadult gyermekek körül?

A kisfiú és a cerkófok

Napjaink egyik legérdekesebb esete az ugandai Kampalából származik. 1991-ben egy, az afrikai bozótoson áthaladó asszonyt egy szavanna cerkóf majomcsapat riasztott meg. A gyakorta élelmet lopó és a helybélieket zaklató majmok látványa nem volt ritka a falu szomszédságában. Az őket figyelő asszony azonban egyszer csak valami rettentő látványra lett figyelmes: egy sötét alak guggolt az ágak között. A lény, amely futásra késztette, valójában egy emberfiú volt. Az asszony, miután végiggondolta a látottakat, visszament az őserdőbe és hazavitte a fiút. A különös gyermek híre gyorsan elterjedt. A helybéliek sajnálták, de nem voltak egészen biztosak abban, hogy mit is láttak. Mindenki eljött, hogy megnézze az új fiút, akinek az egész testét szőr borította és nem volt lábfeje, leharapták a majmok.

A helyi hatóságok végül John Ssebunya néven azonosították a fiút, aki négyéves korában – több évvel azelőtt – tűnt el egy közeli faluból. A falubéliek a mai napig úgy hiszik, hogy a majmok segítettek a védtelen fiúnak életben maradni a vadonban. Senki sem tudja biztosan, mennyi időt is töltött a fiú az ugandai vadonban a megmentése előtt. Az azonban egyértelmű, hogy ez idő alatt, minden emberi kapcsolattól elzárva, láthatóan elvesztette az emberekkel való kommunikálás képességét.

Miután a falusi asszony megmentette, Johnt hamarosan egy ugandai házaspár által vezetett árvaházba vitték. Megpróbálták kinyomozni a fiú családját, jó néhány történet keringett a faluban a szülőkről. Édesanyja halála után a mostohaanya igen rosszul bánt a fiúval. Egyesek szerint még valamilyen afrikai mágiát is bevetett a megrontására, ezért el kellett szöknie otthonról, és a sötét őserdőbe menekült. A fák között ülve, egyedül és tehetetlenül találta magát szembe a cerkófokkal.

A ma tizenhét éves fiú jelenleg is az árvaházban él – a házaspár örökbe fogadott fiaként. Sok tekintetben olyan, mint a többi tizenéves. Barátkozik, és imádja a sportot. A dzsungelben töltött idő óta elképesztő fejlődésen ment keresztül. Mindazonáltal a mai napig tanulási gondokkal küszködik, és csak keveset beszél ugandai és angol nyelven. Más tekintetben azonban kitűnően teljesít: a futás iránti szeretete miatt elindították a speciális olimpián, s ez mára a szenvedélyévé vált.

Mi a magyarázat?

A kutatók csodálkozva állnak az eset előtt. Az állati viselkedésről alkotott ismereteik fényében ez egy egyedülálló eset, mivel a velük született ösztön a gyermek megtámadására és elpusztítására sarkallja a cerkófokat. Ám lehet magyarázat arra, hogy mégis életben maradt a fiú.

A szavanna cerkófok természetüknél fogva gyűjtögetők. Sokkal többet összeszednek, mint amennyit meg tudnak enni, ezért John valószínűleg a majmok által összegyűjtött, de meghagyott élelemmel táplálkozva maradt életben. Ez persze egészen másféle értelmezése a fiú és a majmok között létrejött kapcsolatnak. Lehet, hogy nem a cerkófok gondoskodtak a fiúról, hanem ő használta fel őket az életben maradásához. És – ahogyan azt a tudós magyarázza – igencsak nagy a különbség az eltűrés és a gondoskodás között.

A nevelés azt jelenti, hogy valakit teljesen befogadnak az adott szociális struktúrába. Az embergyermekről nagyon valószínűtlen elképzelni, hogy majmok táplálták. Lehet, hogy elfogadták, vagy csupán eltűrték a jelenlétét, de lehetetlen, hogy táplálták volna.

A vad gyermek mítoszának vonzereje részben az ember és állat közötti kötődésből ered, ettől válnak ezek a történetek olyan megkapóvá. John Ssebunya esete azt bizonyítja, hogy a vadonbéli élet hatásai csupán felét adják a történetnek. A másik fele abban rejlik, hogy vajon miért kötöttek ki ott ezek a gyermekek.

Ha mint csoportra tekintünk ezekre az elvadult gyermekekre, mindig a rossz bánásmód és a törődés hiánya merül fel. Ezek a gyerekek rossz helyzetük elől menekülve kötnek ki a vadonban. És így még nehezebb megtudni, mennyiben befolyásolja a vadonban töltött idő agyi fejlődésüket, hiszen nekik már életük kezdeti szakasza is igen nehéz volt.

Felnevelik az állatok az embert?

A XXI. század tudósai szemében meglehetősen erőltetettnek hat az az elképzelés, hogy páviánok felneveljenek egy embergyermeket. Nem utolsósorban azért, mert a páviánok alkalmanként félelmetes ragadozókká is válhatnak, emellett csapataik szigorú társadalmi rend szerint épülnek fel. Számos mai, filmre vett incidens azonban azt sugallja, hogy más főemlősök képesek legalábbis megvédeni az embergyermeket.

1996-ban egy hároméves kisfiú beesett a gorillák karámjába a chicagói állatkertben. A gondozók megpróbálták elcsalni az állatokat az eszméletlen fiú közeléből. A tömeg elborzadva figyelte, amint Binti, a domináns nőstény felveszi a fiút. Ahelyett azonban, hogy bántotta volna, megvédte a gyermeket, a karjaiban tartva őt, míg az emberi segítség meg nem érkezett. Lenyűgözők ezek a felvételek, ám egy eszméletlen gyermeket ölben tartani nem ugyanaz, mint felnevelni egy másik faj ivadékát.

De vajon egy emberi kapcsolattól megfosztott gyermeknek válthat-e szülőjévé egy állat?

Több, a közelmúltban történt eset is azt sugallja, hogy igen. Az 1990-es évek elején egy történet kapott szárnyra egy ukrán tanyán élő kislányról. A neve Okszana Malaja volt, és minden kétséget kizáróan kutyák között nevelkedett.

Egy orosz tévériport arról számolt be, hogy Okszana alig hároméves volt, amikor alkoholista szülei először hagyták kint a kutyákkal. Öt éven keresztül egy ketrecben aludt és kutyaként, négy lábon járva, ugatva és kutyatársaival együtt táplálkozva töltötte napjait.

A megfigyelők szerint a kislány szeretetéhségében fordult a kutyákhoz, amit az őt bántalmazó szüleitől nem kapott meg. Az ember valószínűleg genetikusan a gyengédség keresésére van programozva, vagy legalábbis stabil kapcsolatra vágyik egy másik élőlénnyel.

Okszana esetében az történt, hogy a kislányt magára hagyták a kutyákkal, ezért velük keresett kapcsolatot. Ha bennünk van ez a biológiai késztetés a kapcsolatépítésre, és az egyetlen lehetőségünk egy kutya, akkor vele lépünk kapcsolatba.

Ez a biológiai késztetés könnyen lehet egy emberi túlélési mechanizmus. Bár születésünkkor teljesen kiszolgáltatottak vagyunk, genetikailag velünk született a segítségkérés képessége, és ha igénybe veszünk egy gondozót, akkor nagy valószínűséggel megkapjuk az életben maradásunkhoz szükséges dolgokat, az élelmet és a meleget.

Elképzelhető tehát, hogy egy magára hagyott gyermek – szülő híján – ugyanilyen módon lépjen kapcsolatban egy állattal. John Ssebunya a majmok társaságát kereste, akiktől cserébe élelmet kapott a fennmaradáshoz. Okszana Malaja pedig egy kutyafalka közelségében lelt vigaszra, és cserébe melegséget kapott.

A kengurulány

Az elvadult gyermekek történeteinél gyakran nehéz különválasztani a képzeletet a tényektől. Az esetek többsége távoli, eldugott helyeken játszódik le, ahol a részletek nehezen dokumentálhatók. Aztán persze a sajtó is hozzáteszi a magáét: az állatok által felnevelt gyermekek történetei szenzációs főcímnek bizonyulnak, és a részletek gyakran elvesznek a különös hírekre éhes közönség kielégítésére készült átiratokban. Sok ilyen történet bizonyul végül kitalációnak, a fantázia termékének. Ilyen eset például egy fiatal ausztrál nő története. Eucla egy kicsiny, előretolt állás az ország egy távoli pontja, Nyugat-Ausztrália tengerpartján. Nem az a hely, amely gyakran megjelenik az újságok címlapján. A hetvenes években azonban egy különös történet kezdett elterjedni Euclában. Néhány vadász azt állította, hogy egy félmeztelen nőt látott egy kengurufalkával rohanni. Szőke volt, középtermetű, de szép arányos. A pletyka gyorsan terjedt, és kíváncsi turisták lepték el Euclát a „kengurulányt” keresve. Egy turistákkal teli autóbusz meg is pillantotta, és végül egy fotósnak sikerült is lekapnia. A helybéliek a Nullarbori Nimfa nevet adták a lánynak.

A sztori azonban végül beugratásnak bizonyult: négy ivócimbora agyszüleménye volt, akik úgy gondolták, hogy az ötvenezres kisvárosra igazán ráfér némi nyilvánosság. Egy helybéli lányt kengurubőrbe öltöztettek, s amikor a turistabuszok a városba értek, jelt adtak neki: ekkor a lány átfutott az úton.