Hajcihő a haj körül

Talán nincs is még egy olyan része szervezetünknek, melyet ennyire megtépázott volna a divat vihara és a szépség történetének ilyen fontos fejezetét alkotná.

A hajnak – akárcsak a test egészét borító szőrzetnek – valaha fontos gyakorlati funkciója volt: védelmet nyújtott a leégést, bőrrákot okozó napsugárzás, a hideg és a fizikai ártalmak, például az ellenség bunkósbotja ellen. Ma inkább esztétikai, szimbolikus szerepe, szexuális vonzereje van: a szépségideál fontos része a hosszú, nőknél selymes, férfiaknál dús, sörényszerű haj (az ókorban számos népnél ez a hatalom, az erő jelképe volt: vezetőik gyakran hatalmas parókát hordtak, de például a bibliai Sámsonnak is a hajában rejlett az ereje.

Egy kis hajélettan

Mindenekelőtt nem árt tisztázni, milyen is az egészséges haj. Ahogy bőrünk minősége sem egyforma, úgy természetesen megkülönböztetünk hajtípusokat is. A vékonyszálú, selymesebb tapintású hajjal rendelkezők hiába álmodoznak hajzuhatagról, ez csak a vastagabb szálú, dúsabb hajúaknak adatik meg. Egyvalamiben azonban megegyeznek: az egészséges haj tiszta, csillogó, fényes, végei nem töredezettek vagy felhasadtak, alattuk a fejbőr nem korpás.

Hajkoronánk nem csupán dísz, hanem védelmi funkciót lát el. Erre a legkiválóbb bizonyíték a tar fejtetőn nagyobb gyakorisággal előforduló – napfény okozta – bőrdaganatok, illetve szaru-rendellenességek kialakulása. A haj egészségi állapotunk egyik legjobb mutatója is, hiszen különböző betegségekben (például vérszegénység, pajzsmirigybetegségek), stressz hatására hajunk és körmünk fakóvá, töredezetté válhat, sőt, hajhullás kezdődhet.

Hajszálaink különböző fehérjékből és ásványi anyagokból álló élettelen – sérülésük után regenerálódni képtelen – képződmények, kialakulásukhoz számos fehérjére és ásványi anyagra van szükség.

A hajszál a fejbőrben található szőrtüszők „terméke”. A szőrtüsző bőséges saját vérellátással rendelkező tömlő-, illetve zsákalakú kis szervecske, amelynek nyílásából nő ki a hajszál. Hajszálaink vastagsága tulajdonképpen e szőrtüszőnyílás nagyságának a függvénye. A hajszál termelésében a legfontosabb terület a szőrtüszőben rejlő hajhagyma mélyén található, gyorsan osztódó sejtcsoport, az úgynevezett mátrix, magyarul anyasejtréteg. A mátrix sejtjei osztódásuk közben felfelé tolódnak, majd fokozatosan átalakulnak a hajszál egyes rétegeivé. A mindennapi szóhasználatban a hajgyökérzet alatt a szőrtüsző és a hajhagyma egységét értjük.

A szőrtüszőbe apró faggyúmirigyek ürítik olajos váladékukat, amely elősegíti a növekvő hajszál kicsúszását a szőrtüszőből, másrészt, bevonatot képezve rajta, védi a hajszál külső rétegét. A szőrtüszők mellett apró izmok találhatók, amelyek összehúzódva a szőrszál felmeredését idézik elő. Ezt a jelenséget figyelhetjük meg, ha a hideg vagy izgalom, ijedtség hatására libabőrössé válunk, „égnek áll a hajunk”.

Fejünkön felnőttkorban általában száz-százötvenezer szőrtüsző található, tehát négyzetcentiméterenként átlagosan 250-300. Ez a sűrűség az életkor előrehaladtával fokozatosan csökken. A sűrűség összefügg a hajszínnel is: a vörös hajúak fejbőrén nyolcvan-kilencvenezer, a feketékén százezer, míg a szőkékén százötvenezer hajszál található átlagosan. Egy-egy szőrtüsző az élet során húsz-harminc új hajszálat növeszt. A hajszál havi egy-másfél centimétert nő, nyáron többet, mint télen.

Növekedés és nyugvás

Minden hajszálnak három ciklusra osztható, körülbelül kettőtől hat évig terjedő élettartama van.

A szőrtüszők, illetve a hajszálak nagy része a fejbőrön termelő, illetve növekvő fázisban van. Ez az aktív szakasz átlagosan három évig tart: ebben az időszakban a mátrixsejtek folyamatosan osztódnak, aminek révén a haj naponta mintegy egyharmad millimétert nő.

A növekvő fázist egy-két hetes átmeneti fázis követi. Ebben a szakaszban a mátrixsejtek osztódása leáll, a hajszál leválik a papilláról, s kifelé, a szőrtüsző szája felé mozdul.

Végül, a hajszál nyugalmi szakaszában, amelynek ideje három-négy hónap, a hajszálat már csak a szőrtüsző hámja tartja, amely lassan elszakad, s a haj bunkós végű hajként kihullik: eközben bent a szőrtüsző mélyén újraindul a mátrixsejtek osztódása, azaz az új hajszál növekedése.

A hajciklus tehát az aktív fázisból az átmeneti és a nyugalmi fázisokba való átmenetekből, majd a növekvő fázisba való visszatérésből áll. A hajváltás folyamata szerencsére nem egyszerre megy végbe (gondoljunk csak bele: bizonyos időközönként megkopaszodnánk, majd újra kinőne a hajunk), hanem egy olyan aszinkron – vagyis nem egyidejűleg, nem egyszerre lezajló – folyamat, amelyben a hajszálak átlagosan 95 százaléka növekedésben, tizede pedig nyugalmi állapotban van. (Az újszülötteknél a haj növekedése még nem aszinkron módon zajlik, hanem az összes szőrtüsző azonos fázisban van, és csak az első életév végére alakul ki a szőrtüszők emberre jellemző aszinkron hajtermelése.)

Normál esetben naponta kevesebb mint száz, hajmosás közben és után azonban nagyobb mennyiségű – akár több száz – már nyugalmi fázisban lévő hajszál hullhat ki.

Típusok és színek

A hajtípusok felosztása leggyakrabban rasszok szerint történik. A haj hossza, vastagsága, keresztmetszetének alakja, formája, a fejtetőn való megoszlása, a hajforgó helye és iránya, a haj növekedési típusa, a hajnak a kor előrehaladtával való kihullása, a haj színe örökletesen meghatározott és lényeges embertani fajtameghatározó jellegzetesség.

Ezek a különbségek az evolúciós alkalmazkodás következményei: az egyes típusok kialakulásának helyén – a földrajzi jellegzetességeknek megfelelően – más és más volt az ibolyántúli sugárzás intenzitása.

Hazánkban négy jellemző embertani típus, illetve az azoknak megfelelő hajtípusok különíthetők el.

• A turáni vagy turanid típusúaknál a haj sötétbarna, vastag szálú, egyenes és dús. Alföldi, illetve törökös magyar típusnak is nevezik. A magyarok körülbelül harmada tartozik ebbe a csoportba.

• A pamiri típusnál a hajszín szintén sötét, azonban ritka szálú, zsíros tapintású és vastag. Hazánk lakosságának tizede tartozik ebbe a csoportba.

• A kaukázusi csoportba tartozók haja sötétbarnás-fekete, vastag szálú, egyenes lefutású vagy kissé hullámos. Átlagosan öt-nyolc százalékban fordul elő, de a Kiskunságon és Baja környékén gyakoribb, a lakosság tizede ide tartozik.

• A kelet-balti vagy kelet-európai típusúak haja hamuszőke, gyermekkorban világosszőke, merev lefutású és vastag szálú. Előfordulása nyolc-tíz százalék, de a Felvidéken a szlávokkal való keveredés miatt elérheti a harmincöt százalékot is.

Más felosztás szerint a haj lehet normál, száraz vagy zsíros.

• A normál minőségű haj esetében optimális a faggyútermelés, a hajszálak egészségesek, különösebb speciális törődést nem igényel.

• Száraz haj esetén a külső réteg sérülékenysége miatt a haj elveszíti nedvességtartalmát, és a külső faggyúbevonat is vékonyabb, így kiszárad, fénytelenné, fakóvá, töredezetté válik. A gyakori és erőszakos kémiai igénybevétel, például a dauerolás fokozza a száraz haj kialakulásának kockázatát.

• A zsíros haj minden esetben fokozott faggyútermelés következménye, talán a leggyakoribb hajtípus. Ebben az esetben elsősorban a faggyútermelés szabályozásával érhetünk el eredményeket.

Hajunk természetes színe a hajszál belsejében lévő festéksejtekből, az úgynevezett melanocitákból származó melaninpigment függvénye, mely genetikailag meghatározott tulajdonság. A hajat alkotó fehérje önmagában tehát színtelen.

Két alapvető árnyalatú melaninpigment létezik: a barna-fekete és a szőke-vörös, melyek különböző arányban kombinálódva eredményeznek eltérő hajszíneket. Az őszülés a csökkent pigmentképződéssel magyarázható, mely szintén genetikailag meghatározott. Ilyenkor a pigmentszemcsék helyét levegő tölti ki. Az őszülő hajszálakban a pigment mennyisége nem egyformán, nem egyenletesen csökken, így fordulhat elő, hogy őszülés során a fejbőrön számos árnyalatú hajszál megtalálható. A teljesen fehér hajban már egyáltalán nincs.

Ha hullik…

A haj leggyakoribb problémája a hajhullás. Kétféle hajhullást különböztetünk meg: normálist, illetve kórost. Ahogy azt a hajciklus leírásánál olvashattuk, a hajváltás aszinkron volta miatt naponta bizonyos mennyiségű haj kihullása természetes jelenség. Ha ez azonban meghaladja a körülbelül napi száz szálat, már kóros a folyamat.

A haj és fejbőr betegségei gyakrabban fordulnak elő, mint gondolnánk. Ráadásul a hajhullás gyakran több önmagánál, okozója és tünete is lehet más betegségeknek.

Minden olyan elváltozás, amely a hajat és a fejbőrt érinti, megváltoztatja a beteg külső megjelenését, ezáltal az önmagáról alkotott képet, így komoly szorongáshoz és személyiségproblémához vezethet. Másfelől a hajhullás súlyosabb betegségek előjelzője lehet, ezért is rendkívül fontos, hogy szakemberhez forduljunk minél hamarabb.

Hajunk nem élő anyag, hanem legnagyobb részt egy keratin nevű fehérjéből álló képződmény. Erős, egészséges hajszál akkor tud termelődni, ha a szőrtüszők körül lévő érhálózatban tápanyagokban gazdag vér áramlik. Fontos odafigyelni a helyes táplálkozásra, hiszen ha testünk nem kapja meg ezen fontos anyagokat, biztos, hogy hajunk (és körmünk) is megsínyli a hiányállapotot.

Hajtörténelem

A különböző történelmi korokban mindig más volt az elfogadott, a divatos vagy éppen az elítélt hajviselet.

• Az őskeresztények úgy vélekedtek, ha a férfi hosszú hajat növeszt, szégyenére válik. Ha viszont az asszony növeszti meg haját, díszére van, mert haját fátyol gyanánt kapta. Pál apostol ezt meg is írta a korintoszbélieknek küldött levelében.

• A következő századokban a keresztény Európában, tehát Szent István óta Magyarországon is, egészen a legutóbbi időkig (a parasztság körében a XX. század közepéig) csak a leányok járhattak hajadonfőtt. Sőt, így kellett járniuk: erre utal az eladó lányt jelentő hajadon szavunk is.

• A lányok haját nem nyírták: születéstől kezdve növesztették, s másfél-két éves kortól egy vagy két copfba fonták. A haj lenyírása megszégyenítésnek, büntetésnek számított: boszorkányok, kétes erkölcsű, házasságtörő nők osztályrésze volt.

• A homlok fölötti úgynevezett elő¬haj nagylányos fésülése jelezte, hogy a leány már készül későbbi asszonyszerepére. Országszerte elterjedt volt – hol büstek, hol sederítés, semergetés, hajsodrék, másutt pödrés, pedrés, sodorítás, södörítés néven – az előhaj testesítése, sodrása is.  A copfot is vastagították: ágait vászoncsíkokba, a kész fonatot díszpántlikába csavarták. Ünnepre a fonat több (3, 5, sőt 12) ágból is készülhetett. A csúcs a Pest környéki 24 ág volt. A fonatokat az ország különböző részein krákónak, kacskának, varkocsnak, brekocsnak, hátsó foncsiknak, tyikának, cicának, kitának nevezték. A lányt általában az anyja fésülte meg. az ünnepi frizurához már előző este megtörténtek az előkészületek: a kukoricatorzsa hamujából főzött vízben mosott hajat éjszaka apró fonatokban vagy orsóra tekerve, szárítva hullámosították.

• Az asszonyok viszont, miután menyasszonyból asszonnyá kontyolták őket, nem járhattak többé hajadonfőtt, még otthon sem. Lefekvéskor a főkötőt, kendőt vették le utoljára, reggel ezt vették fel először. Legegyszerűbben a hátihajat fonatlanul megsodorva vagy befonva belegyűrték a főkötőbe. Gyakoribb volt, hogy pálcikára, két végén kihegyezett fa- vagy csonttűre, később kontyvasra tekerték. A konty helye tájanként, de a nő korával is változhatott (volt, ahol az idősödő asszony kontyát egyre mélyebbre tűzték).

• Ami a férfiakat illeti, a honfoglalás kori magyarok tar fejet hordtak. (Az István ellen lázadó Vata például fejének leborotválásával is jelezte keresztényellenességét). Habár a magyarság hajviseletével is igyekezett hasonulni a kereszténységhez, a folyamatos keleti – tatár, kun, török – hatás újra és újra divatba hozta a borotvált fejet, amely aztán a XVIII. század második felétől ment ki a divatból, a XX. század elejére már csak a világtól elzárt moldvai csángó férfiakon volt látható.

• A tar divat ciklikus voltával ellentétben a hosszú haj mindig kedvelt volt. A férfimunkát akadályozó hajtincseket szíjjal, fésűvel felkötötték, befonva rögzítették. Ennek változata, a körhaj a városokban a reformkorban terjedt el, s a körhaj mellett hívták kerekített, félkerék hajnak, bundás hajnak, sőt fazékban nyírott hajnak is – mert hogy gyakran a fejre húzott fazék pereménél nyírták körül. A XIX. század végén már csak alföldi pásztorok hordták.

• Az angolosan felnyírt és bal oldalon elválasztott rövid hajat a XIX. század közepén kezdték el viselni a városi tisztviselők. Vidéken-falun, ahol a városi „németekben” a szabadságharc elnyomóit látták, csak a kiegyezés után, a XX. század elejére lett általános – amikorra a városi férfiak zöme már a hátrafésült frizurát hordott.