Újra meg újra látni azt a fényt

„És képzeld, hamarosan akár aranylemez is lehet!” – meséli lelkendezve, hogy a közönség milyen csodálatosan reagált a Kaszás Attila emlékére megjelent meselemezre. Majd jóval gondterheltebb arccal lepakol, a kávézó asztalára szövegkönyv kerül. Szarvas József főpróbáról érkezik, és sűrű bólogatással igazolja feltevésemet, miszerint a bemutató közeledtével bizony emelkedik az adrenalinszint, nagyobb az izgalom, még talán egy pici pánikhangulat is belefér. De azért szélesen mosolyog, és megadón várja a kérdéseket…

- Sokszor gondolkodtam már azon – és íme, itt a lehetőség megkérdezni –, vajon mi játszódik le egy színészben a próbafolyamat alatt. Hogyan változik, hogyan alakul ki benne a szerep? És vajon milyen változások történnek az emberben: kíváncsi tanulásból magabiztosság lesz vajon?

- Ezt nagyon nehéz megfogalmazni – kezdi a beszélgetést némi töprengés után. – De azt hiszem, elég régóta vagyok már a szakmában, hogy tudjam, két markáns út létezik. A színész, mint egy jó karmester, olvas a partitúrában, vagyis a szövegkönyvben, és hallja a zenét, vagyis elképzeli a szerepet. Jó esetben, amit érez, az jó, rossz esetben nem jó. Az a nagy kérdés, hogy sikerül-e úgy megvalósítanom a szerepemet, ahogy azt először, emocionálisan elgondoltam, ahogy az bennem rezonál. A másik variáció, amikor kézhez kapom a szerepet, olvasom, és kétségbeesetten kérdezem, hogy „Úristen, ezt miért én játszom?” És akkor van egy út, amelyet kínkeservesen végig kell járni, és valahogyan meg kell valósítani a rendező elképzeléseit. Mert ő lát bennem valamit, ami szerintem nincs meg. És akkor, bár nem érzed magadénak a feladatot, elérsz egy pontot, ami után már meg tudod oldani. Legalábbis ebben reménykedik minden színész – néz fel nevetve. – Ám a probléma megmarad, hisz megteszem, amit a rendező kér, ha kell, leülök, ha kell, jövök-megyek, gesztikulálok, de a lelkem mindig hiányozni fog belőle. Míg az első variációnak pont az a lényege, hogy lelket kap a szerep. És ezt a lelket kell megőrizni a próbafolyamat alatt, ami meg egy nagyon szerteágazó munka, hisz egyfelől a színész nagyon magányos, másfelől a színpadon ritkán van egyedül.

A kezdet

- Ahhoz, hogy egy színész minél tudatosabban tegye a dolgát, formálja meg a rábízott figurát, hosszú tapasztalatgyűjtés szükséges. A színészet valahol elkezdődik, valamikor egy kisgyerekben csírázni kezd, majd szárba szökken a tehetség. Igen ám, de hogyan történik mindez, ha nem áll mögötte színész dinasztia, sőt, még nagyvárosban sem él?

- Az önérvényesítésnek van egyfajta szándéka, sőt, akarata. Mindig keressük a helyünket, és lehetőleg férfidominanciára törünk. A kisgyerek-önmagam is kereste a helyét, vizsgálgatta magát. Apám téeszben dolgozott, én meg azt kérdeztem magamtól: szívesen lennék-e tsz-tag. A válasz az volt, hogy nem. Lennék-e állattenyésztő? Nem szívesen.

Egy farsangi rendezvényen megkértek – talán éppen anyám –, hogy énekeljek egy dalt. És akkor azt tapasztaltam, hogy amit én, a kisgyerek, megfogalmaztam magamban, és elénekeltem, az másoknak tetszett! Tehát tudok valamit, amit ők nem! Ez persze akkor még nem volt tudatos, csak azt éreztem, akik néznek, szépnek látnak, és sikerem van.

Később, a magyar órán kötelezően elmondott versek ideje alatt is vastagabbnak éreztem a csendet, és irántam a figyelmet, mint máskor. Aztán magam is írtam verseket. A barátaim megkértek, írjak nekik is, és azokat küldték a lányoknak. Remek üzlet volt, egy doboz cigi járt egy versért – bolondozik, és most már biztosan tudom, igen jó hangulatú beszélgetés alakul itt. – A kukoricaföld mellett persze nem álmodoztam én színházról, de – képzeletemmel – állandóan kerestem a szűk lehetőségeken belül az utamat. Igen messzire merészkedtem.

- Néhány kerülőút után végül a debreceni színházba vezetett az út. Jóval kevesebb fizetésért „természetesen”, mint korábban a vágóhídon. És a szülők sem repestek a boldogságtól, hogy gyermekük a biztos megélhetést felcseréli a bizonytalan művészvilággal…

Olyannyira nem, hogy apám elzavart otthonról. Azt mondta, ha ezt akarom, oldjam meg az életemet. Ám még mindig nem gondoltam, hogy én majd színész leszek, hogy ez egy szakma. Én csak sikeres ember akartam lenni, mert gyerekként úgy képzeltem, a siker mindenkinek jár. Később persze, láttam, hogy ez nem egészen így működik.

Építő kudarc

- Az ehhez hasonló felismerések könnyen kudarcélményként jelenhetnek meg egy fiatalember lelkében, és nehézzé teszik a továbblépést. Kíváncsi vagyok, vajon így történt-e. Szarvas József elgondolkodva sodor apró fidibusszá egy papírszeletkét.

Szerintem a szakma valójában folyamatos kudarc. Én legalábbis egy csomó szorongásra, gátlásra, félelemre emlékszem. Erről szól az út, és a végén van valami kis öröm. És az ember folyamatosan ezt a kis örömöt keresi. Nagy ritkán megkapod, és akkor boldogan rácsodálkozol, jaj, de szép, ám másnap ugyanúgy fel kell kelni, és kezdeni az egész harcot elölről. De van értelme, mert emlékszem arra a kis fényre, és szeretném újra meg újra látni…

- Abban is biztos vagyok, hogy sikerélményt csak akkor várhatsz, ha akadályokat állítasz magad elé! A sima út nem adhat valódi sikert. Az én szakmai élettapasztalatom pont ezt igazolja. Tudom, milyen sok gyötrelmes munka kell ahhoz, hogy az ember néha egy kicsit jól érezze magát. Egy próbán, amikor hirtelen azt tudtam mondani: igen, ez most nagyon jó volt! Mire a rendező azt kéri: „Nagyszerű, ismételd meg!” És akkor én szinte kétségbeesve kérdezem, hogy mit. Mit? Ugyan tudom, hogy jó volt, de nem tudom, miért! És újrakezdem sziszifuszi munkámat a fény felé…

- Felteszek egy kérdést, amelyre az a válasz, hogy hosszú másodpercekig nem szól semmit. Azt kérdezem, vajon a szakma, vagy a közönség elismerése a fontosabb? Netalán nem számít más, csak önmaga elégedettsége? Hirtelen felnéz, és fejcsóválva mosolyogni kezd…

- Juj, de veszélyes kérdés! A fiatalember pénzt, paripát, és persze, nőt akar. Gyere, mondja a szakma, de itt csak vér és veríték van. Ám ez mégis olyan szakma szerintem, ami a valódi életút élményét tudja adni. Közben van néha pénz, néha paripa, néha nő, és nagyon sok nehéz munka. A sikert elismertségben, rajongásban, közönségben mérik, gondolja a fiatal színész. De amikor belépsz a szakma, pontosabban a főiskola kapuján, akkor minden másképp működik már. A siker az, hogy azt érzem, valamit megtanultam, hogy a partnerem egy próba vagy előadás után azt mondja, jaj, de jó volt ma. És ha végül mániává válik a szakma, akkor a sikert már nem a rajongásban, tapsban méred, még csak nem is pénzben, hanem a jó érzésben. És nem a jólét számít igazán, hanem a jól lét. Én ugye, vidéki ember vagyok, tehát számomra az ismertség, amit az utcán tapasztalok olyan, mint amikor régen falun éltem, vagy most az Őrségben, hogy ismerjük egymást. Nekem ez egy természetes létezés, és nem sztárság. Persze, ezt mondom most. Tíz évvel ezelőtt mást mondtam volna, akkor még valószínűleg a közönségnek akartam megfelelni, jobban szorongtam. Fogalmazhatok úgy is, a gyermektudat elképzeli a sikeres élet végét, ám a gyötrelmes odavezető utat nem. De az is jár nekünk. A fontos, hogy útközben el ne veszítsük a lényeget! Én ma már tudom, hogy az út a „jól létig” a szakma nehézségein át vezet.

A jól lét

- Mindezek tudatában is azt gondolom, a „jól lét” akkor történik meg, amikor a színész átéli az önmaga számára, belül, a lelkének fontos sikert. A valóság sokkal egyszerűbb…

- Az első jó érzés akkor születik meg, amikor az ember végre ki tudja mondani, hogy nem. Amikor találsz egy közösséget, amelyben elfoglalod a helyedet, eleinte minden helyzetben, minden pillanatban meg akarsz felelni. Tehát kérdésre, ajánlatra, parancsra bólogatsz, mindent elvállalsz, elvégzed a feladatot, hiszen az ösztöneid hajtanak a megértés, megismerés felé. A pálya elején úgy tartottam, én konfliktuskerülő ember vagyok. Igen ám, de idővel megtanultam, hogy a színpadon minden csak akkor működik, ha konfliktus van. Ha még sincs, akkor unatkoznak a nézők.

Másrészt férfiként is nagyon rosszul éltem meg, amikor rájöttem, hogy a konfliktuskerülésem egyszerű gyávaság. Halló – mondtam magamnak–-, hát hogyan lesz ebből pénz, paripa, pláne nő?! – ezeket a mondatokat olyan hévvel és öniróniával meséli, hogy mindketten hangosan nevetünk. – Így nem lettem hűséges, nyugdíjas, vígszínházi színész. Hanem választottam helyette egy rögösebb, kockázatosabb, ám izgalmasabb, a magam számára őszintébb, hitelesebb utat. Ezért szerződtem inkább Kaposvárra.

- Kaposvár szép éveket ajándékozott a művésznek, mégis felmerül bennem a kérdés, vajon nem okozott-e szorongást, vajon lesz-e még út vissza, a fővárosba…

- Hát a „magabízás” hol marad? Ha nemet tudsz mondani, az jelez némi önbizalmat. És ez nem gőg, hanem a saját szabadságod kérdése. Az sokat segített, hogy önmagammal szemben szakmai kétséget senki részéről nem tapasztaltam. Az egy nagy kérdés, persze, hogy az intellektusod meg tud-e tartani. Tudod-e, ki vagy, honnan jössz, mit akarsz? És én hallgattam a belső ösztönömre, elhittem neki, hogy tudja, melyik lesz a számomra megfelelő út.

A szabadság

- A következő évek a szabadság jegyében teltek. Jóllehet, a szabadúszás némileg bizonytalan állapot, a fiatal színészben mégsem szólalt meg a vészcsengő. Talán, mert pályája egyik csúcsára ért, noha nem is tudott róla. Sorra érkeztek a felkérések neves rendezőktől, társulatoktól. Szarvas József a jól lét újabb állomásához ért: a szakma már számított rá. És akkor Szikora János rendező felkérte Ádám szerepére, Madách: Az ember tragédiájában, az új Nemzeti Színház nyitóelőadásán. A színház vezetősége tagságot is kínált számára…

- …és ez már a jelen. Valóban, a „zivataros” kezdés után Jordán Tamás állt ennek a társulatnak élére, melyben nekem is jutott szerep. Azt tudom, büszke vagyok kollégáimra, színházi munkatársaimra. Sikerült kialakítanunk egymás között olyan bizalmi légkört, amelyben öröm volt létezni, dolgozni. De hiszen már ez is a múltunk, a múltam. Alföldi Róbert vezérigazgató úrral várhatóan egy radikálisan más szellemű, tartalmú, létszámú, és személyi összetételű társulat kezdi meg a munkáját a következő évadban. Azt még nem tudom, hogy én hol folytatom.

- Az élet azonban akkor teljes, ha a szakmai jól létet kiegészíti a feltöltődés érzése is. Ám ez nem Budapesten történik, hanem az őrségi tanyán, ahol az egyik szomszéd disznótorossal kedveskedik, a másik fűnyírással segít, és mindenki ismer mindenkit…

- És mindez már életemnek viszáki része, ahová 8 éve érkeztem, és úgy gondolom, nagyon szerencsés vagyok. Talán befogadtak, elfogadtak, sőt, ma már rendszeresen járnak a Nemzeti Színházba. Tavalyelőtt már együtt ünnepeltük március 15-ét, október23-át, tavaly okttóber 6-át is…

Két éve építettem egy pajtát, amit a barátaimmal egymás között Pajtaszínháznak becézünk. És hogy ott mi volt 2007. július végén, csak azok tudják, akik jelen voltak. Sok százan látogattak Viszákra, és tiszteltek meg minket ünnepeinken.

Barátság

- Itt az alkalom, hogy visszakanyarodjunk a beszélgetés kezdetéhez. Hiszen barátság a színházon belül is kialakulhat. És akkor is számít még, ha felfoghatatlanul, megmagyarázhatatlanul hirtelen megszakad…

- Van megtartó barátság, létező érték, csak meg kell találni, és vigyázni rá. Amikor Pápai Erika felhívta a kollégákat, köztük engem is, hogy meg kellene valósítani a Kaszás Attila-meselemezt, mindenki csak annyit kérdezett: „Mikor legyek a stúdióban?”

Attila személyisége, barátsága nekem nagyon fontos volt, és az lesz ezután is. A telefonszáma még mindig megvan. Mindaz, amiről vele beszélgettünk, amiket mondott, azok megmaradnak, és a közösen indított ügyeinket, amikben megállapodtunk, visszük tovább. A múlt energiáját használnunk kell. Kaszás Attila még sokszor megszólal majd a barátai által. És egyszer majd nem róla beszélünk, hanem csak tesszük a dolgunkat. De még tudni fogjuk, hogy ez Attila öröksége, de aki bejön a színházba, az már nem feltétlen érzi ezt. A kultúránk egy részét fogja látni. És a kultúránk egy részének hordozója én vagyok. Csak nem szabad felejteni…