Életadó ritmus

Az egészséges emberi szív gyorsabban dobog, mint ahogy a másodpercek telnek, óránként négyezerszer, naponta több mint százezerszer húzódik össze, és mindig ritmusosan ver. Az elektromos aktivitás felelős a szív összehúzódásáért, ez határozza meg a szabályos szívritmust. Ha ez a rendszer nem megfelelően működik, az halálos következményekhez vezethet…

Amikor zavar támad a szív ingerületvezető rendszerében, az összehúzódások szabálytalanná válnak, és a pumpafunkció megszűnésével leáll a vérkeringés, a szervezet oxigénhiányban szenved. A kamrai izomrostok csak remegnek, és képtelenek arra, hogy összehangolt működéssel továbbítsák a vért. Az orvosok ezt a kaotikus elektromos tevékenységet ventrikuláris fibrillációnak nevezik, ami életveszélyes ritmuszavarnak számít. Beavatkozás nélkül a betegek tíz percen belül meghalnak.

Amikor a kamraizomzat remegni kezd a ventrikuláris fibrillációnak nevezett kórkép során, az érintett betegek több mint kilencven százaléka meghal. Az egyedüli kezelési lehetőség az, ha a szívet egy nagy erejű áramütéssel defibrillálják. Ez teljesen kioltja a kaotikus működést, és a leállást követően esély nyílik arra, hogy a szívben beinduljon a normális ingerképzés, és visszaálljon a szabályos ritmus.

A legtöbb beteget korábban egyáltalán nem foglalkoztatta a szíve állapota. Sportoltak, egészséges életet éltek, fiatalok voltak, így eszükbe sem jutott, hogy gond lehet a testük motorjával. A szívritmuszavar hátterében azonban legtöbbször nem is életmódbeli, hanem öröklött tényezők állnak…

A családi kórkép

Miután az orvosok átnézték egy fiatal beteg kórtörténetét, olyasmire bukkantak, ami a potenciális szívbetegség egyik jele lehetett nála.

A fiú otthon egy rövid időre elájult, még másfél héttel a szívleállása előtt. Legfeljebb egy másodpercig tartott, ekkor a padlóra zuhant. A hozzátartozók nem hitték, hogy komoly a baj. Azt gondolták, hogy valamilyen vírus okozza. Azon vitatkoztak, hogy hívjanak-e mentőt, de nem volt okuk rá, mert az előzményekből úgy tűnt, hogy a fiú egészséges. Így aztán nem telefonáltak.

Ez az eset a majdnem végzetes ritmuszavar után azért vált fontossá, mert az ájulás gyakori tünet, és a kivizsgálás olyan eltérésre is fényt derített, mellyel együtt már kézzel fogható bizonyíték igazolta az orvosok aggályait. A családi előzmények ismeretében már nem volt kétséges, hogy van valami a háttérben, ami visszanyúlik néhány generációra.

Ez egy genetikai rendellenesség, melyet hosszú QT-szindrómának neveznek, és nemcsak a fiú volt az egyetlen a családban, aki ebben szenvedett, hanem két testvére is. Az anya hordozta a kóros gént, melyet gyermekeire is átörökített, és ez növeli a kockázatát annak, hogy bármelyik percben meghalhatnak. A kóros gént hordozók túlnyomó részében soha nem okoz rohamot a hosszú QT-szindróma. Egyeseknél azonban a sportolás is fatális ritmuszavart válthat ki, míg másoknál már az is hirtelen szívhalálhoz vezethet, ha váratlanul megrémiszti őket valami, például egy riasztócsengő vagy egy becsapódó ajtó.

A szív biológiai szerv, és nem egy svájci óramű, épp ezért apró fennakadások is előfordulhatnak a működésében. A szívritmus ugyanis nem mindig azonos a percenkénti hatvan-hetven összehúzódással. Jöhet egy extra ütés vagy kimaradhat egy ütés, és ennek gyakran nincs is semmiféle kóros következménye. Ha azonban ilyesmi rendszeresen előfordul, és ez sorozatosan szapora szívverést idéz elő, akkor a ritmuszavarok már kórossá fajulhatnak. Ezek a rohamok állandó panaszt okoznak, gyakran a mindennapi életvitelt is akadályozhatják. Az orvostudomány azonban újabb és újabb módszerekkel próbál segíteni a betegeken.

Az új gyógymód

Az orvosok újabban katéteres módszerrel próbálják megkeresni a betegben a kórosan szapora ritmust kiváltó sejtcsoportot, és ehhez egy vénán keresztül vezetik a páciens szívébe az elektródkatétereket. Lokalizálni tudják azt a területet, amely a szapora szívműködésért felel, és pontosan meg tudják határozni azt a járulékos sejtcsoportot, melyet aztán ki is iktatnak az eljárás során.

Miután célba értek, az orvos a szomszéd szobából távirányítással mozgatja az egyik katétert, amely a szívkamrákba hatolva kutatja a kórosan működő sejteket. Nagy energiájú rádiófrekvenciás hullámok segítségével a katéter kiégeti és elroncsolja a rendhagyóan viselkedő sejteket. Ez úgy hangzik, mintha kiégetnék a szívet, valójában azonban olyan parányi sejtcsoportot roncsolnak el, ami a szívnek meg sem kottyan, és ez ténylegesen semmiféle problémát nem okoz az összehúzódásokban, a szív működésében.

Ezt az eljárást ablációnak nevezik. Évente több tízezer amerikai beteg szívében lokalizálják és iktatják ki a hiperaktív sejteket. Ezzel biztosítják, hogy képtelenek legyenek a további ingerületvezetésre.

Néhány betegben ezzel örökre felszámolják a problémát. Az abláció bevezetése forradalmi megoldást nyújtott. A beavatkozást követően egészséges ember hagyhatja el a katéteres laboratóriumot. Ez sajnos nem igaz valamennyi szapora ritmuszavarra, de némelyik kórképnél drámai mértékű javulást érnek el vele.

A beavatkozást követően eltart néhány hétig, mire felépül a beteg. Jóllehet, a kóros sejtek kiégetése meggyógyíthatja sok beteg szívét, a ritmuszavarok túlságosan sokfélék ahhoz, hogy egyetlen ideális megoldásuk lehessen.

Sürgősségi a mellkasban

Annál a betegnél, akit egyszer már ledöntött a lábáról a ritmuszavar, nagy valószínűséggel újabb roham várható. Akinek korábban defibrillátorral mentették meg az életét, műtét után lehetséges, hogy mindig magával vigyen egyet, bárhová is megy. Ez a defibrillátor azonban csak akkora, mint egy mobiltelefon, melyet a beteg mellkasába ültettek be, közvetlenül a bal kulcscsontja alá. Abban az esetben, ha újfent kaotikus ritmuszavar alakulna ki nála, a készülék rendeltetésszerű működésbe lép és lead egy áramütést, amely életmentő lehet.

Az implantálható kardioverter defibrillátor, az ICD olyan eszköz, mely kezelni tudja a felgyorsult szívverést. Megszünteti és visszaállítja a beteg normális szívritmusát. A betegek így olyan mentőövvel rendelkeznek, melyről tudják, hogy a szükséges terápiával megóvja őket a hirtelen szívhaláltól.

A pacemaker beültetésénél is találtak új módszert az orvosok. A legújabb műtéteknél ahelyett, hogy a mellkasfal felnyitásával férnének hozzá a szívhez, a vénákon, azaz a szervezet saját keringési rendszerén át közelítik meg a szervet. Ha bevezetjük a drótot a véráramba, akkor az behatol a szív üregébe, ahol az elektródavég közvetlenül érintkezik a szívizommal, és kitapad a belsejéhez. A vénán át történő behatolás csak egy kis metszést igényel. Ez viszonylag felszínes, nem kell széthúzni az izmokat, és bordaterpeszre sincs szükség. Nem kell felnyitni a mellkast, ami nagy eredménynek számított.

A modernebb elemek birtokában a ritmusszabályzók mérete is zsugorodott. Elég parányiak lettek ahhoz, hogy beültethetőek legyenek a betegek bőre alá. A mikrochipek alkalmazásával újabb generációs eszközöket fejlesztettek ki. Egyes pacemakerek egyenletes szívverést biztosítanak, mások pedig erőteljesebb összehúzódásokra késztetik a szívet, míg ritmuszavarok esetén az implantálható defibrillátorok egy leadott elektromos sokkal állítják vissza a normális szívritmust, a modern eszközök egy apró chipkártyán a szívritmus-eltéréseket és azok időpontját is rögzítik, így az orvosok később is elemezhetik betegük szabálytalan szívműködését...

Fertőző ritmuszavar

A szívritmuszavart nemcsak örökletes tényezők, hanem fertőzés is okozhatja. Latin-Amerika vidéki településein milliókat érint az a betegség, mely fékevesztett ritmuszavart idéz elő.

A Chagas-kór olyan mértékben károsítja a szív ingerületvezető rendszerét, hogy a betegeket erősen meggyötri a szövődményként jelentkező, kaotikus ritmuszavar. A Chagas-kór egyedülálló tulajdonsága, hogy kétféle ritmuszavart is előidézhet. A szívverés lelassulhat, de szaporává is válhat. Nem ritka, hogy egyazon betegben mindkét kóros típus jelentkezik. A kórt – a fejlődő országokban oly gyakori módon – egy közönséges rovarcsípés terjeszti. A vérszívó rablópoloskák álmukban támadják meg áldozataikat.

A rovarok ürülékükkel egy apró parazitát hagynak hátra, mely a csípés helyén behatol a keringésbe. Ez a mikroorganizmus megfertőzi a szívet, és pont azokat a sejteket pusztítja el, melyek működése létfontosságú számunkra. A helyükön csak hegszövet marad.

A hegszövet jelenléte megzavarja a szívizom normális elektromos tevékenységét. Megszűnik az összehangolt ingerületvezetés, és az impulzus már nem tud akadálytalanul végigfutni a kijelölt útvonalon. Kisebb elektromos hullámok keletkeznek, melyek igen gyorsan cirkulálnak. Ennek következtében kaotikussá válik a kamrák működése, és abnormális remegés veszi kezdetét… Ez a kamrai remegés nem azonos az összehúzódással, és nem képes továbbítani a vért az agyba és a többi szervbe. Ehelyett a vér a szívben pang, ami a betegeknél eszméletvesztést, és hirtelen halált idézhet elő.

A hegszövet évek alatt képződik a szívizomzatban. A legtöbb áldozat még gyermekkorban fertőződik meg, de csak felnőttkorban jelentkeznek náluk a tünetek, mire a szív már helyrehozhatatlanul károsodik.

Rajtuk olyan eszköz segíthet, amely egyaránt megakadályozza a veszélyesen lassú, illetve a fatálisan szapora ritmuszavar kialakulását. A parányi, pacemaker- és defibrillátor-funkcióra egyaránt képes eszköz a beteg szívének minden szükséges támogatást biztosít.

Ha percenként ötven alá esik a pulzusa, a pacemaker veszi át az irányítást. Ha veszélyes ritmuszavar lép fel nála, a defibrillátor sokkot ad le, hogy szívverése visszatérjen a normális ritmusba.

A műtét azért veszélyes, mert csak úgy lehet tesztelni az automata defibrillátort, ha átmenetileg kioltják a beteg életfunkcióit, hogy kiderüljön, újraéleszti-e az eszköz. Ha ez nem sikerülne, akkor egy külső defibrillátor alkalmazásával újra működésre bírják a szívét. A betegek ezt a módszert hallva – érthető módon – megrökönyödnek, ám sokkal jobb, ha mindez a laboratóriumban történik, ahol tíz másodpercen belül megszüntethetik a bajt, mintha az otthonukban érné őket a roham, ahol talán senki sem lenne képes beavatkozni.

Amíg a szív normális ritmusban ver, az ember nem szokott sokat morfondírozni rajta. Ha azonban fény derül valamilyen ritmuszavarra, akkor kezdjük megbecsülni, milyen csoda rejlik a stabil szívritmusban. Minden a ritmussal kezdődik, ez biztosítja, hogy kellő számú összehúzódás kísérje azt, ha valaki ül, vagy ha olyan tevékenységet végez, amely szaporább szívverést igényel. Ez a ritmus mindenhol érvényesül, mindenütt megfigyelhető. A beszédnek, a járásnak, a futásnak, a zenének és a szívverésnek is megvan a saját ritmusa.

A ritmusszabályozás krónikája

Néhány évtizeddel ezelőtt az orvosok még nemigen tudtak elképzelni egy defibrillátor beültetést. Attól féltek, hogy e kényes szerv nem tűrne el egy ilyen beavatkozást.

• Az első igazán jó kardiológiai szakkönyvek a harmincas évek elején íródtak.

• Csak a második világháborúban kezdték felismerni az orvosok, miközben repeszdarabokat távolítottak el a sebesült katonák szívéből, hogy mennyire ellenállók lehetnek az egyes szervek.

• A háborút követően a kardiológusok folytatták az új területek feltérképezését. A veszélyesen lassú szívverés felgyorsításához ormótlan szívritmus-generátorokat alkalmaztak, melyek elektromos impulzussorozatot mértek a szívre. Ezeket az új műszereket pacemaker-nek nevezték el.

• A külső pacemakerek eredetileg egy elektromos sokk leadására képes dobozból álltak. Ezt az áramütést a mellkasfalra helyezett tappancsokkal közvetítették a szívhez. Igaz, hogy mindez összehúzódásra késztette a szívet, de ugyanakkor az összes mellkasi izmot is ingerületbe hozta, melyek a tappancsok és a szív között helyezkedtek el, így a mellkasfal minden egyes dobbanással együtt hullámzott. Ezt nem lehetett sokáig elviselni, ezért nem is volt igazán megfelelő ez a kezelési mód.

• Szívsebészek és villamosmérnökök egy kis csoportja, akik közül sokan többen a saját garázsukban kísérleteztek, olyan új ritmusszabályozó módszerek kidolgozásán fáradoztak, melyek kevésbé erős sokkhatásnak tették ki a szívet. A megoldást az jelentette, hogy az elektromos impulzust közvetlenül a szívre kellett leadni.

• A szívsebészek éveken át a szív külső falához varrták a pacemaker elektródáit.

• Amikor először kezdtek pacemaker-beültetéssel foglalkozni, a nyitott szívműtét során a szív még lüktetett. Ám senki nem akart hibázni, nehogy eltaláljon egy artériát a tűvel, ezért inkább mozdulatlan szíven szerettek volna operálni.

• Kétféleképpen lehet megállítani a szívverést. Az egyik, ha alaposan megmarkolják, és nem engedik ficánkolni a szívet, akkor a kezekkel elég jól nyugalomban tartható. A másik módszer, ha a beteg átmeneti pacemakerre szorult, és ezt kikapcsolják. Ilyenkor szólnak az altatóorvosnak, hogy állítsa le a szívet. Ilyenkor húsz másodperce van az orvosnak, mielőtt a betegnek valami baja lenne. Amikor leállították a szívet, pontosan oda tud ölteni, ahová akar, majd szól, hogy most már indíthatják a pacemakert, és akkor újra lüktetni kezd a szív.

Hogyan működik a szív?

Az egészséges szívműködés a gyerekek utánozó játékához hasonló, villámgyorsan terjedő ingerületvezetésen alapul.

• A „vezér” egy apró rostköteg, mely a szív felső részén, a jobb pitvar falában helyezkedik el, és szinuszcsomónak nevezik.

• A szívizomsejtek zöme a szinuszcsomóból érkező üzenetre vár, ez adja ki a tűzparancsot. És amikor elér hozzájuk ez az elektromos impulzus, akkor tüzelnek, azaz ingerületbe jönnek és összehúzódnak. A folyamat hasonlít egy dominósorhoz, amelynek ha eldöntjük az első elemét, a többi sorozatban egymásra dől.

• Ez az elektromos impulzushullám váltja ki a szívizomzat összehúzódását. Amikor a kisülés a szív felső részéből a szív közepére ér, összehúzódnak a pitvarok. Amikor pedig továbbhalad a szívcsúcs felé, akkor a kamrák jönnek ingerületbe.