Beszélgető társak: Molnár Piroska

Világ életemben színész akartam lenni. Amikor így is döntöttem, édesapám már nem élt. Édesanyám egyedül nevelt. Nagyon sokáig nem mertem neki elárulni, hogy színész akarok lenni, mert hát mitől fél egy gyerek? Attól, hogy kinevetik.

Aztán mikor végül elmondtam neki, egyáltalán nem döbbent meg! De bizonyára nagyon féltett, mert megpróbálta megmagyarázni, hogy milyen nehéz és rögös ez a pálya. Nem akart lebeszélni, csak mivel nagyon szegények voltunk, azt akarta, hogy mindenképpen legyen valami szakma a kezemben. Már elég idős volt, majdnem negyvenéves, mikor én születtem. Ezért is nagyon fontos volt neki, hogy valamiféle anyagi biztonságban hagyjon itt engem. Mintha előre érezte volna, 54 évesen meg is halt.

Margit királyné a kórházi ambulancián bóbiskolt

A reggeli felkelés pláne korán, általában nehezükre esik a színészeknek, nekem is. Egyszer éppen Margit királyné szerepét próbáltam, Gombrovich Yvonn Burgundi hercegnő c. darabjában, és valamilyen orvosi vizsgálatra kellett mennem reggel korán a kaposvári kórház ambulanciájára. Várakozás közben kicsit elszunyókáltam, és mikor kijött egy fehér köpenyes hölgy, és elkiáltotta magát, hogy Királyné, én azonnal elindultam a rendelőbe. És természetesen az a hölgy is, akit Királynénak hívtak, mert ő következett. Én zavartan ültem vissza, és megpróbáltam Molnár Piroskaként viselkedni.

A három rosta

Az érettségi után így hát jelentkeznem kellett különböző helyekre. Amúgy kereskedelmi technikumban érettségiztem, vagyis egy szakmám már volt. Valószínűleg egy nagyon rendetlen könyvelő és statisztikus veszett el bennem – hála a jóistennek!

Szerencsém volt, a főiskolára azonnal felvettek. Akkor is háromrostás volt a felvételi, de minden forduló után meg¬mondták, hogy ki maradhat és ki nem. A harmadik után viszont nem hirdettek eredményt, hanem közölték, hogy majd levélben értesítenek. Volt ott egy bácsi, aki beengedett minket a színpadra, öltözőbe. Én úgy éreztem, mikor kijöttem, hogy nem sikerült a vizsgám. Nagyon keveset kérdeztek tőlem, és azt hittem, ez rosszat jelent. Így hát elkezdtem sírni. Ez a bácsi pedig odajött hozzám, és azt mondta: maga meg mit sír, hiszen mindenki magára szavazott! Mert ugye ő hallgatózott. Én persze ezt akartam hinni – úgyhogy el is hittem. Mikor hazamentem, és elmondtam anyukámnak, hogy felvettek, édesanyám csak annyit kérdezett: hol a papír? De hát az nem volt a kezemben! Az a tíz nap, amíg megjött az értesítés, az nagyon kemény volt. De felvettek, sőt, kollégiumi elhelyezést is nyertem! Akkor úgy éreztem, hogy ez az, az életem sínen van. Attól kezdve Pesten éltem.

Viharos kezdetek

Tulajdonképpen a kollégiumból mentem férjhez. Ez ilyen meglátni és megszeretni dolog volt mindkettőnk részéről. Nagyon hirtelen, egy hét múlva összeházasodtunk. Viszont a férjem Németországban tanult karmesterséget, így rögtön el is utazott az esküvő után. Fél évig nem is láttuk egymást! Viharos ügy volt, és egész odáig jól is sült el, amíg ki nem derült, hogy az ő karrierje csak külföldön teljesedhet ki, így hamar különváltak útjaink. A pályát Szegeden kezdtem. Csodálatos szerepeket játszottam. Az a jó egy-egy ilyen vidéki színházban, hogy úgynevezett népszínházakat működtetnek. Magyarul, jelen van minden műfaj, és miután tudtam, illetve tudok is éne¬kelni, így használhattak engem zenés darabokban is. A közönség hamar megismer egy olyan színésznőt, aki operettekben is játszik, szóval Szegeden én nagyon el voltam kényeztetve. Ha végigmentem a korzón, nagyon sokan felismertek. Ez fiatalon tetszik az embernek, én is élveztem. Akkoriban a televízió még rengeteg színházi közvetítést adott, Szegedről különösen. Mikor Ajtai Andor vendégszereplésre jött, és engem választott partneréül, azt is közvetítették. Ez nagyon jó indulás volt.

A legendás csapat

Kaposvár az a műhely, amelynek tagja voltam egészen nyugdíjba menetelemig. Furcsa élet volt, hiszen azt mondtuk, hogy Pesten élünk, noha csak heti egy napot, általában a hétfőt töltöttük a fő-városban. Ez egy érdekes kérdés, hogy hol is él az ember. Igazából az volt a helyzet egy ilyen vidéki színházban, hogy minden színész abban az egy pesti napban akart villogni. A többit, keddtől vasárnapig, olyan mellékesen le akarták darálni. És akkor mi rájöttünk, hogy ez nem lesz jó. Elmúlik az élet. Ebből semmi jó nem származik! Nem lehet ideiglenesen élni kedd estétől vasárnapig valahol, hanem ott kell dolgozni és élni, ahol vagyunk! Így összejött egy olyan társaság, amely egyet akart – elkezdtük a kemény munkát. Persze ünnep volt így is Pestre jönni, hiszen sokunknak itt élt a családja, de megfordult a dolog. Az az egy nap lett ideiglenes, és a keddtől vasárnapig lett a való! Én borzasztó boldog vagyok, hogy az életemből, és a pályámból huszonöt évet ott tölthettem. Igaz, volt megszakítás, amikor a szolnoki és a kaposvári színházat – élükön Székely Gáborral és Zsámbéki Gáborral – fölhozták a Nemzetibe. Négy évadot töltöttem ott velük, rengeteget dolgoztunk. Majd megalakult a Katona József Színház: kivált a Nemzetiből, én is átmentem. Két év után – bár el voltam halmozva külső munkákkal, reggeltől estig a szinkronban, rádióban ültem – valahogy úgy éreztem, kiüresedett körülöttem a dolog. Akkor lehettem harmincnyolc-negyven éves. Amiket még eljátszhattam volna, mások játszották, és amiket már eljátszhattam volna, még mások játszhatták. Akkor pár kolléga már visszament Kaposvárra. Koltay Róbert, Pogány Jutka, Lázár Kati, Jordán Tamás, és ott voltak a fiatalok: Básti Juli, Bezerédi Zoli, szóval a későbbi nagyok. Hogy is mondjam, egy olyan gárda született, mint amilyet mi alkottunk annak idején, úgyhogy le¬mentem újra. Tizennyolc évadot játszottam végig.

Beszélni nehéz

Most már öt éve, hogy nyugdíjba mentem. Őszintén szólva nehezemre esett már, hogy heti hétszer leutazzak, ráadásul pesti színházakban is elkezdtem játszani. Egyszerűen nem bírtam az iramot! Nem mondom, hogy nem találtam a hangot a fiatalokkal, de valahogy más lett a légkör. Már nem úgy volt ott helyem, mint régen. Ekkor jöttem át az újonnan megnyílt Nemzeti Színházba. Azóta itt vagyok.

És tanítok. A főiskolán nem először: korábban Vámos László beszéd tanár tanársegédje voltam. Három évvel ezelőtt aztán újra hívtak. Akkor, amikor a bábszínész osztály indult. Eközben a Nemzeti Színházban is alakult egy stú¬dió. Heti egy délután ott is tanítok. Heti egy délután meg én tanulok, hiszen egyetemi szintre emelkedett a főiskola, és le kell tennem a doktorit. Tehát hétfőnként harmadikos doktorandus vagyok.

Újra földközelben

Hát ez a pályám. Ebben van benne az egész életem. Családom sajnos nincs, de rengeteg a barátom. Semmi szabadidőm, ami nagyon hiányzik. A múltkor volt három szabad délelőttöm, azt sem tudtam, mit kezdjek vele. Különösen, mióta a számítógép iránt is érdeklődöm! Sokszor órákat töltök a gép előtt. Meg hát imádok olvasni. De végül is ott vannak a nyarak! - mondhatnák. Csakhogy én akkor is dolgozom, mert vagy filmforgatás van, vagy egy nyári színház…

Otthon az én szép, vörös, félperzsa cicám vár, most már tíz éve. Szőrmóknak hívják. Nagyon kedves állat. Lehet vele beszélgetni! Minden nyáron elmegyek vele a tengerhez. Tudja az én gyerekkorom falun telt el, sőt tanyán. A tavasz, a nyár, az ősz, a tél nekem mind megvolt földközelből. Ezt szeretném megkapni az élettől újra.