A szegedi színészkirály

Közel fél évszázada, hogy Király Levente a Szegedi Nemzeti Színházhoz szerződött. A Jászai- és Kossuth-díjas művész a prózai társulat meghatározó tagja ma is. A Nemzet Színésze. Képzeletbeli emlékkönyvében együtt lapozgattunk.

- Nem akartam színész lenni. Egy ama-tőr színjátszó csoportba jártam a budapesti Fehérvári úti Művelődési Házba. Fiatal srácként ezt élveztem nagyon, de eszem ágában sem volt színésznek menni. Volt egy barátom, aki felvételizett a Színművészeti Főiskolára, ő hívott magával. S ahogyan az lenni szokott, őt nem vették föl, engem meg fölvettek. A felvételire Robert Burns Falusi randevú című versét választottam. De nem verset mondtam, hanem eljátszottam a fiút, meg a lányt, meg az ajtót. És Básti Lajos fogta a fejét: „Hát ilyen nincs!… Te! Te nem tudod, hogy ez egy vers? Hát és akkor?” Én erre azt válaszoltam, nincs akkor. Hiszen én eljátszottam azt, hogyan udvarol valaki valakinek. Erre Básti megkérdezte, hogy miért nem egy jelenetet játszottam el valamiből. Mire én: ahhoz több ember kell, és én csak egyedül vagyok! Meggyőztem. És ami¬kor fölvett, azt mondta: az volt a fantasztikus, hogy kiálltam emellett a hülyeség mellett, és meg is tudtam indokol¬ni. Ô pedig el is hitte. Nagyon jólesett, hogy a hatalmas színész, Básti Lajos ezt mondja nekem. Kemény, szigorú, de nagylelkű ember volt, aki a szigorát csak eljátszotta a növendékekkel szemben.

Ne tisztelj már annyira!

Budapesten színészóriások voltak körülöttünk. Például Makláry Zoli bácsi, a bámulatos karakterszínész. Egyszer megadta a sors, hogy főiskolásként vele játszhattam egy Goda Gábor darabban. Volt három jelenetünk együtt. Akkoriban mi rettentően tiszteltük a nagy színészeket… Mindent tudtak a szakmáról, az életről, arról, hogy mi a színház. Én ennek megfelelő alázattal játszottam. Ô pedig rám szólt: „Kisfiam, ne tisztelj már annyira! Ha én ezt a hatvan oldalt nem tudom megcsinálni, akkor semmit sem! Te csak játsszál!” A darabban egy villanyszerelőt alakítottam, és Makláry Zoli bácsi annyira sokat segített nekem, hogy nyílt színi tapsot kaptam, amikor kimentem a színpadról! És mindezt főiskolás koromban! Hál istennek nagyon sok ilyen találkozásom volt. Tanulhattam emberséget, színészi tartást, meg azt, mi az, hogy színház. Mert a színház sokak számára egyszerűnek tűnik. Pedig ha létezik a világon bonyolult dolog, hát akkor a színház az. Mert az idegrendszerrel és a lélekkel dolgozik, márpedig ezek sérülékenyek. Megfogalmazták ezt már mások is előttem: a színészet lényege a gondolat és a szív egysége. Ettől válik emberré, akit ábrázolok. És ez a legnehezebb. Elindul valami a gondolatban, és azt úgy kell realizálni a színpadon, mintha az a gondolat ott, abban a pillanatban születne meg. Holott az ember minimum egy hónapot készül, és tanulja a szerepét. Megszületik a gondolat s azt át kell engednie a szívén. Amikor a függöny felmegy, a nézőnek, aki lent ül, azt kell éreznie, hogy igen, ez így van jól. Ha ezt el tudom érni, akkor nyert ügyem van. Nekem ez a legfontosabb. Nem hiszek a csak gondolati színjátszásban, és nem hiszek abban sem, ha valaki csak az érzelmeivel játszik.

Mercutio halott

Szegeden újra csak csodálatos színészek közé kerültem. Elsőként azért mondom Domján Editet, mert ő fantasztikum lett Budapesten, de ő itt nálunk, Szegeden is az volt. Nála eltolódott egy kicsit ez az arány: előre jött a szív, de ez nagyon jól állt neki. Az ész is ott volt, de annyira tarolt a szív, hogy az ember ránézett erre a nőre, és elolvadt. Hogy a többiekről se feledkezzek meg: itt volt Szegeden Kaló Flórián, Kovács János, és itt volt a nagy öreg, Kiss Feri bácsi, aki a régi vágású színészek közé tartozott. Az akkori Rómeó és Júliában Lőrinc barátot alakította, én pedig Mercutiót. Mondta nekem: „Levente, mikor én Mercutiót játszottam, amikor kimentem függönyre, mindig felvettem a fekete malaclopót, hogy tudják, én meghaltam!” Mondtam Feri bácsinak, hogy majd én is fölveszem, persze soha nem vettem föl. Egyszer viszont megbeszélte az öltöztetővel, kihozatta a malaclopót, s amikor lement a függöny, gyorsan rám adta. A darabnak szerencsére nagy sikere volt, óriási tapsot kaptunk. Feri bácsi meg is jegyezte: „Na látod, malaclopóban mennyivel nagyobb sikered van!”

Utolsóként a hídon

1970 nagyon emlékezetes év számomra. Akkor volt a nagy árvíz Szegeden, és abban az évben született meg a fiam, Attila, aki most koreográfusként dolgozik. Abban az időben tájkötelezettségünk volt, ami azt jelentette, hogy a prózai részlegnek hetven előadást kellett a megye településein bemutatnia. Így aztán, amikor jött a nagy víz, éppen Makón voltunk. Rettenetes volt. Lehetett érezni a városon a félelmet, a pánikot. Mindenki kérdezte, mért nem megyünk haza Szegedre. Az akkori polgármester viszont arra kért bennünket, hogy maradjunk, hisz abból nagy riadalom lesz, mondta, ha már a színház is elmegy a városból! A Korona hotelban laktunk, és amikor már olyan magas volt a vízállás, hogy a konyhából még a lisztet is felhordták az emeleti szobákba, kitaláltuk, hogy azoknak, akik a gátról visszajönnek, esztrád műsort csinálunk. Persze, szegények annyira fáradtak voltak, hogy előadás közben elaludtak. Mikor már akkora volt a víz, hogy előadás sem lehetett, jött a telefon: a feleségem mindenórás. Akkor azt mondta a polgármester: Levente, itt a kocsi, utolsónak még átmész a hídon.
Több embert nem engedtek át, mert elsodorta volna a víz az autót. Így hát elmondhatom, én jöttem át utoljára a hídon, hazajöhettem a fiamhoz.

A Las Vegas-i kanapé

A Getno. Nagyon szerettem ezt a filmet. Nagyon jó volt a történet: egy disszidens ír haza leveleket, hogy nála minden szép. És ezt elhiszik itthon. Közben ki¬derül, hogy ő egy guberáló. Egy ócskás. Az egész egy kegyes hazugságból indul. Nagyon szerettem, arról nem is beszélve, hogy Las Vegasba másképp soha nem jutottam volna ki. Nem volt semmi ez a munka! A sivatagban forgattunk egy farmon. Októberben 40 fok volt. A színészek, a rendező és az operatőr magyarok, a stáb többi tagja amerikai volt. Hát az a stáb olyan szenzációsan dolgozott, hogy nem lehet elmondani! Abban a pillanatban hozták az ernyőt a fejem fölé, amint látták, hogy csurog rólam a víz. Mutattak skorpiót is, de annyira gondoskodóak voltak, hogy egy sem tudott a közelembe jönni. Egyik nap aztán megkértem a tolmácsot, hogy hívja oda a stáb tagjait hozzám, és fordítson. Elmondtam nekik, hogy én egy érzelmes ember vagyok. Én mindenkit szeretek. És akinek a munkájával meg vagyok elégedve, annak a nap végén adok egy puszit. Olyan aranyosak voltak, hogy a harmadik nap már sorba álltak az öltöztető busznál. Ennyire ki vannak éhezve az emberek szeretetre.

A színpadon nem fáj

Bár az egyik térdemet már műtötték, a másik pedig operációra vár, a Csaó Bambínóban, amikor a Járom az utamat éneklem, még táncolok is. Amikor az ember színpadon van, megszűnik a fájdalom. A lépcsőn, mint egy kígyót, fölcipelem magam, s amikor átélem a szerepet, Király Levente megszűnik… Aztán előadás után, mikor kilépek a színház kapuján, akkor már megint nagyon fáj.

Zenthe Ferenc halála után lettem én a Nemzet Színésze. Hogy hogyan tudtam meg? Mint már említettem, nagyon rosszak a térdeim. Akkor is viszonylag rossz idő volt, fájt a lábam, a derekam. Ezért amikor próba után hazamentem, lefeküdtem egy kicsit pihenni. El is bóbiskoltam. Egyszer csak csöngött a te¬lefon, Jordán Tamás hívott. Kérdezte, hogy vagyok. Az első gondolatom az volt, hogy valami olyat játszanak, amit

én is játszottam, s be kell ugrani. Mi más dolgom lenne nekem a Jordán Tamással? Azt mondta, hogy jó hírt szeretne közölni. Gondoltam: na, valaki viccelni akar velem. De folytatta: most jött ki a szobából, ahol eldöntötték, engem választanak maguk közé a Nemzet Színészének. Nagyon sokáig hallgattam, ő hallózott. Aztán átadta Törőcsik Marinak a telefont, s ő mondta, hogy egy¬hangú szavazással engem választottak. Fantasztikus volt. Nagyon sok időnek kellett eltelnie, amíg ezt megemésztettem. Valami csoda volt az egész! Egertől Kaposváron át Pestig táviratokat küldtek nekem. Éreztem, hogy ez nagy dolog, hogy a szakma is együtt örül velem. Szegeden? Ez egy másik csoda. Mentem be a szegedi tévéhez interjúra, s mivel közel lakom, sétáltam. Az emberek az utca túloldaláról kiabáltak át nekem, gratuláltak. A magukénak is érezték ezt a díjat. Ez valami elmondhatatlan. Itt Szegeden velem olyasmi történik, ami az én megítélésem szerint Pesten soha nem történhetett volna meg.