Akcióhős játszótársak

Úgy hívják őket: Pókember, Tini Nindzsa, Captain Planet vagy He-man. A szülők, óvónők, tanárok nem értik, mit esznek ezeken a gyerekek, és az egyszerűség kedvéért utálják mindet. A gyerekek viszont - főleg a fiúk - rendíthetetlenül rajonganak hőseikért.

A gyerek nézőpontjából nézve sok árnyalata van a fantáziafigurák lenyűgöző hatásának. A velük való játék szórakoztató. Bizonyos képeket, álmokat, vágyakat elevenít meg a gyerekekben. Érzelmeket ébreszt, borzongató félelmet és szorongást. A jelenből való elvágyódást élhetik ki benne. Felébreszti a kíváncsiságukat, segíti a tájékozódást a világban, különféle megoldásokat nyújt. A játék kifejezi a gyerek belső világát, jelzi fejlődésének egyes fokozatait. A gyerek életének egyes kedvezőtlen eseményei, hétköznapi problémái sokszor csak a játék keretében jutnak felszínre, itt van módja bírálni őket. A figurák révén, mögéjük rejtőzve próbálhatja ki, amit (még) nem mer megtenni, amiben (még) nem veheti fel a versenyt a külső valósággal.

Ha csak tiltani tudunk, és gyakran besétálunk a provokáció csapdájába, akkor kiállítjuk magunkról a tehetetlenségi bizonyítványt. A gyerekeket lenyűgözik az erőszakban dúskáló jelentek, az efféle képek, a verhetetlen hősök, általában az agresszió jelképei, de ebben benne van a szülőktől való elhatárolódás vágya is, és mindenféle elszakadási és önállósodási törekvés. Márpedig elhatárolódás és önállósodás nélkül nem alakul ki a gyerek független egyénisége, helyes önértékelése, önbizalma.

A jó és a rossz

Ami a gyerekek - elsősorban a kisfiúk - számára játékos csatározás, az a felnőttek szemében maga a megtestesült erőszak, tele sematikus figurákkal: például izomagyú férfiakkal és gonosz szörnyekkel. Ám a gyerekeket éppen az nyűgözi le, ami ellen a felnőttek berzenkednek: mindegy, hogy He-Man, Skeletor, X-Men, Tini Nindzsa, Captain Future vagy Shreddar a neve, a lényeg, hogy a kisfiúk pontosan értik, miről van szó: a jó és a rossz, a hatalmas és a kiszolgáltatott, az erős és a gyenge küzdelméről. A figurák vagy jók, vagy rosszak, átmenet nincs, minden egyértelmű. Az akcióhősök előre gyártott világában nincs valódi tér és idő, annál több viszont a mesés elem és a varázslat. A Masters-figurák például öntudatlanul, de nagyon is felismerhetően tükrözik a gyerekek mindennapi tapasztalatait: He-Man (a jó) és Skeletor (a rossz) a győzelmet és a vereséget jelképezi.

A kitalált játékban is sok a jelképes, mesés elem: He-Man, saját uralkodó énjük szimbóluma Skeletorral, a rossz megtestesítőjével harcol. Amikor például a nyolcéves Erik jobb kezében He-Mannel, baljában Skeletorral összeütögeti a kettőt, akkor öntudatlanul is saját magával küzd meg. Ebben a harcban senki nem hal meg, senki nem kap sebet. A viadalt rítusok szabályozzák, és a harc a fiú belső realitásában zajlik. A játékban sohasem a rossz győz. Ugyanis a játék rejtett üzenete így hangzik: lehet, hogy néha rossz vagyok, de azért igazából jó. Vagy: néha utálatosak hozzám a szüleim, de azért bírom őket. Ez a játék is egyfajta lehetőség arra, hogy a gyerek vállalja saját egyéniségét – jó és rossz tulajdonságaival együtt.

A Masters-figurákkal újrajátssza a hétköznapjaiban tapasztalt erőszakot, átéli a bosszú és az elégtétel érzését. Ámde: a játék keretein belül meg nem történtté lehet tenni a halált és a pusztulást. Erik felemeli a földre sújtott Skeletort, sőt a rosszak egész seregét, és megengedi nekik, hogy újra felvegyék a harcot He-Mannel. Az agresszió ezekben a mozzanatokban nem a rombolás eszköze, hanem az önálló cselekvésé, az önérvényesítésé, vagyis az autonóm egyéniség megnyilvánulása.

És amikor Erik közli velem, hogy azért nem játszhatok velük, mert túl nagy vagyok hozzá, akkor – öntudatlanul – arra utal, hogy a felnőtteknek az agresszió és az önállóság kifejezésére másfajta, érettebb eszközeik vannak (vagy kellene hogy legyenek), és ezeket a gyerekek majd csak később sajátítják el.

A sémák szerepe

A fekete-fehér gondolkodásmód félrevezeti a gyereket, jegyzi meg egy édesapa a szülői szemináriumon. Szerintem nem lenne jó, ha én is úgy nevelném a gyerekemet, ahogy engem neveltek. Fontos, hogy kicsi kortól fogva árnyaltan láttassuk a dolgokat, csak ebből tanulnak a gyerekek. Mert amit Jancsi nem tanult meg, János sem fogja tudni.

Sokan osztoznak a felszólaló véleményében. Ez egy fejlődési folyamat eredménye. Aki óvodásoktól és kisiskolásoktól vár el árnyalt véleményalkotást, az túlzott követelményt támaszt velük szemben, sőt gátolhatja a fejlődésüket. A szélsőséges figurák és szerepek (például a jó és a rossz, az erős és a gyenge) kezdetben megkönnyítik a kisgyereknek, hogy felismerje a különbségeket. A sarkított figurákkal való azonosulás – akár mese, akár film esetében – semmiképpen sem zavarja meg a gyereket erkölcsileg, hiszen a világképében eleve csak jók és rosszak vannak. A felnőttek véleményéből egyértelműen az derül ki, hogy nemigen sikerül az adott életkor sajátosságaival együtt elfogadniuk a gyereküket, vagyis a távoli jövőre jellemző néző-pontból ítélik meg a viselkedésüket – például: nem akarom, hogy nagy korában gonosz legyen a gyerekem. Sok szülő azt szeretné, ha a lánya vagy a fia miniatűr felnőttként viselkedne, és árnyalt ítéleteket fogalmazna meg.

Ugyanis merőben szubjektív módon tapasztalja meg, éli át és érzékeli a világot. A gyereket nyugtalanító kérdésekre csak úgy adhatunk megnyugtató választ, ha azt az ő érzelmi és tudásszintjén fogalmazzuk meg. A fejlődés előrehaladtával majd egyre inkább elszakad a gyerekes megoldásoktól, viszont minél kisebb, annál fontosabb számára a mágikus gondolkodásmód; minél bizonytalanabb, annál többet jelentenek neki a mitikus hatalmak. He-Man és csatlósai jó szolgálatot tesznek – pótolják a valóságban is megjelenő, hús-vér személyeket. A figurákkal játszó gyerekek nem tudnak erről, de a tudattalan is „meghatározó tényező” a gyermek viselkedésében. Mindaddig, amíg a gyerek a játék folyamán dolgozhatja fel tudattalan fantáziaképeit, álmait és vágyait, addig a szülőnek alkalma van értelmezni a játékkal küldött jelzéseket, és így meg¬tudni, hogy az adott időpontban mi foglalkoztatja leginkább gyermekét.

Hatalomra torzítani

Az a felnőtt, aki – bármilyen jó szándéktól vezérelve – erőszakkal akarja rákényszeríteni magasabb rendűnek tartott elképzeléseit egy gyerekre, az arra tanítja meg, hogy majdan, nagykorában felsőbbségét és hatalmát kihasználva érje el kitűzött céljait.

Szülői elvárások

Nem csak az akcióhősöket ábrázoló figurák bizonyítják, hogy a szülők ritkán engedélyezik a gyereknek agressziós fantáziáinak, dühének, haragjának, zűrzavaros érzéseinek és félelmeinek a kiélését. Csak a kellemes fantáziákat tűrik meg és az „aranyos” figurákat: miért nem tudnak a mai gyerekek a macijukkal játszani? A felnőttek gyakran elfojtják a gyermeki agressziót, fiuk vagy lányuk önzését, közösségellenes magatartását. Ismétlem, a figurákkal való foglalkozás a normális fejlődési folyamat egyik lépcsőfoka is lehet, ugyanakkor jelzéseket is adhat a fejlődés zavarairól. Erikről például elmondható, hogy élvezi környezete támogatását, de még szüksége van a mágikus és mitikus elemekre, hogy legyőzhesse a maga sajátos, belső konfliktusait. Egyébként a világ megismerésének más formáit is gyakorolja, hiszen érzi, hogy szülei és testvérei személyisége negatív vonásaival együtt is elfogadják. A tízéves Andor másképp tekint az akciófiguráira. Rengeteg van belőlük, magával viszi őket az iskolába, kirakja a padjára, hogy „védelmezzék”. Vagy két éve igen sokat jelentenek neki, mindenfajta más játékot és időtöltést helyettesítenek, érzelmi űrt töltenek ki a lelkében. Andor együtt él és lélegzik az akcióhőseivel. Szülei kétségbe vannak esve, de nem veszik el tőle a figurákat, mert – anyja szavait idézve – „nyilván segít rajta ez a játék”. A szülők elmagyarázzák a kisfiúnak, hogy mi játékának a tudattalan funkciója, felvilágosítják, hogy „tulajdonképpen mit játszik”. Megmondtuk neki, hogy nagyon is értjük a helyzetet. Pontosan tudjuk, hogy mit csinál. Andort kicsi korától a realizmus jegyében nevelték. Nem vették körül fantáziahősök és mesefigurák, a szülők csírájában elfojtották minden agresszív megnyilvánulását, minden félelmét ésszerű magyarázattal igyekeztek csillapítani vagy pszichológiai játékkal vélték levezetni. Feltűnő, hogy azok a jelenetek, amelyeket Andor ad elő az akcióhőseivel, nem túl változatosak és nagyon egysíkúak. Apja ezt így kommentálja: Hát persze, ezekkel a figurákkal…? – Andor játékában He-Man általában megvívja harcát a gonosz Skeletorral, vagy pedig vége-hossza nincs kalandos történeteket ad elő. A gyereket alig lehet kiszakítani fantáziavilágából.

Minthogy a szülei kezdettől fogva realista felfogásban nevelték, elképzelhető, hogy sohasem akartak tudomást venni Andor érzelmeiről és a fantáziája teremtette képekről. Ha egy gyerek sohasem merülhet alá ábrándjai és álmai világába, hogy ott konfrontálódhasson különböző érzelmeivel és ösztönvágyaival, akkor esetleg egész életén át fantázia szülte világokban keres majd menedéket. Sokkal nehezebb körülmények között pótolja be azt, amiben kisgyerekként nem lehetett része. Az sincs kizárva, hogy így majd tudattalanja kormányozza az életét, sőt, hogy megszakít minden kapcsolatot a valósággal.

A mese bűvölete

A gyerek nem úgy működik, mint a fel¬nőtt, aki a maga részéről már jól megvan mágia és mítosz nélkül, vagy legalábbis azt képzeli. A kisgyerek még segítséget remél a mesés elemektől. A He-Mannel és Skeletorral eljátszott történet például a jó és a rossz harcának önálló feldolgozása, és hosszú időn át, számtalanszor el lehet játszani. A gyerek kezdetben szimbólumokból, képszerű ábrázolásokból tanul. Félelmei, vágyai, fantáziaképei ilyenkor reális alakot öltenek. Később persze ezekhez feltétlenül társulniuk kell más formáknak is, hogy megismerhesse és birtokba vehesse a világot. Amikor ilyen figurákkal játszik – hogy kiélhesse általuk és rajtuk szorongását, erőszak-és bosszúképzeteit, vagy elégtételt vegyen magának –, akkor nem arra készül, hogy felnőttként efféle tetteket hajtson végre. Aki a He-Mannel és X-Mennel játszó gyerekekről feltételezi, hogy egykor majd a világűrben háborúznak, az nemcsak leegyszerűsíti a jelenséget, de a gyereket sem veszi komolyan, ugyanis nem ismeri fel a játék szimbolikusságát.

Igazán nem az a cél, hogy pedagógiai igazolást nyújtunk a fantáziafigurák forgalmazásához. Nem érdemes sem azzal érvelni, hogy milyen veszélyesek, sem azzal, hogy igenis van pedagógiai hasznuk. Mindkét nézőpont az árucikket állítja a vita fókuszába, és az érvelés a gyerek feje fölött zajlik, nem pedig a bevonásával.

Játékmorzsák

Az ötéves Benjámin: Húsz van nekem belőlük. Mindig azt játszom, hogy beveszem a várat. Stinkor és Skeletor is be akar hatolni, de He-Man nem hagyja őket. Először ki kell gondolnom az egész történetet, utána már magától megy az egész… Van, amikor én vagyok a jó, van, amikor a rossz, de a végén mindig én vagyok a He-Man, mert én győzök, és megvédem Eterniát.

A hétéves Krisztián: Skeletorral szoktam játszani, amit kigondolok. Vagy He-mannel. Elveszem a kis-húgomtól a Barbie-babáit, He-Man meg fogja a varázskardját, és aztán csitt-csatt, dőlnek a Barbie-k jobbra-balra, megint győzött a He-Man. A kishúgom meg elkezd bőgni.