Cél nélkül nem szabad élni

Csala Zsuzsa az ország egyik legismertebb komikája, az örök furfangos cseléd minden darabban, a szilveszteri műsorok és kabarék sztárja. Több mint negyven évnyi siker után úgy döntött, új életet kezd. Hogy miért? Mert szerinte mindenkinek szüksége van egy célra az életében. A nélkül egyszerűen nem megy.

Én minden, csak színész nem akartam lenni. Építésznek készültem. Már nagyon régen voltam fiatal, de még a mai napig őrzöm az akkori rajzaimat. Egy puszta véletlenen múlt, hogy mégiscsak a színművészetire kerültem. Akkoriban egyáltalán nem volt furcsa, ha valakinek nem volt érettségije, ettől még járhatott főiskolára. Másodikos gimnazista voltam, amikor váratlanul jött egy levél, hogy jelenjek meg a felvételi vizsgán. Egyszerűen nem értettem a dolgot, hiszen akkor már az első forduló lezajlott, én pedig egyáltalán nem jelentkeztem oda. Végül kisült, hogy láttak egy gimnáziumi kultúrversenyen, amikor ráadásul egy férfiszerepet, egy ellenséges angol kémet játszottam. Végigröhögte a közönség. Bekerültünk a döntőbe, ahol az akkori Madách Színház főrendezője volt a zsűri elnöke. Valami fantáziát láthatott bennem, illetve akkor is ugyanolyan hiány volt komikákban és komikusokban, mint ma. Nem elég, hogy valaki tehetséges, a humor az egy külön adottság. Ezt kevesen mondhatják el magukról, de a főrendező úgy ítélte meg, hogy nekem van humorom. Ezért hívtak be. Mikor bementem a színházterembe, szinte éreztem a szakma „szagát”… különösen a masztixét, amivel az álbajuszokat ragasztják fel a színészek. Rádöbbentem, hogy én ezt akarom csinálni. Pedig előtte még egy apácazárdába is bevonultam volna. Mindig olyan szakmára vágytam, ami az éppen olvasott könyvem főhőséé volt. A színészet azért tökéletes, mert a színpadon mindent eljátszhatok, ami valaha is lenni akartam.

Abszolút a csúcson…

Ha valaki eljutott a főiskolán a harmadik évig, akkor már biztos volt, hogy bent is marad. Azután már nem voltak rosták. Engem mégis elbocsátottak a harmadik évben. Ez a rossz élmény a mai napig bennem van. Nehéz meg¬szabadulni tőle. Az egész egy ostobaság miatt történt. Viccből utánoztam az egyik tanáromat, és észrevette. Nem is a szidása fájt, hanem az, hogy azt mondták, nem vagyok alkalmas a pályára. De ők már nem élnek, így nem akarok rosszat mondani róluk. Viszont azóta minden egyes premieren eszembe jut, hogy vajon nem nekik volt-e igazuk. Érdekes dolog ez, de én általában kishitű ember vagyok. Rák jegyben születtem, és a rákokra ez különösképpen jellemző. Sajnos sok a félelem bennem. Egészen kisgyerekként megéltem a világháborút, majd az azt követő rendszert. Talán ezek miatt, de a mai napig megijedek, ha csöngetnek. Egyszerűen össze¬szorul a szívem. Tudom, ez nem fog elmúlni, amíg élek.

A pályámon azonban mégsem a fé¬lelem volt rám a jellemző. Most már azt hiszem, elég öreg vagyok hozzá, úgyhogy nyugodtan mondhatom, a pályám sikeres volt. Bár az igaz, hogy többnyire olyan szerepeket kaptam, melyek nagy reménnyel pályázhattak a sikerre. Persze ez a szórakoztató műfajban könnyű, de amúgy sem vagyok egy tragika alkat. A közönség mindig is könnyen elfogadott, és ez büszkeséggel tölt el. Évtizedekig abszolút a csúcson voltam. Azt csinálhattam és annyit, amennyit akartam. Végül külön szerepköröm lett. Ha valahová cseléd, szobalány vagy főnővér kellett, engem hívtak. Nagyon szerettem például Ursula hangját adni a Dr. Bubóban. Az is rendszeres volt, hogy, hogy is mondjam, kamionos lányt, szóval örömlányt kellett alakítanom. Ezek nagyon hálás szerepek.

Rengeteg gyerekszerepet is alakítottam. Nem akarom összehasonlítani magam a legnagyobb zsenivel, Kiss Manyival, akire mindig olyan áhítattal és csodálattal tekintettem, akár egy szentre, de nagyon élveztem gyerekké válni. Szerencsére elfogadta tőlem a közönség, és el is hitte, amit mond¬tam. Sokszor a nagy igazságokat a gyermek, a szobalány, vagy az éjjeli pillangó mondja ki a darabokban.

Elajándékozott emlékek

Most, hogy már inkább életem vége felé vagyok, nagyon büszke vagyok arra, hogy rengeteget dolgozhattam. Évtizedekig, becsületben. Sokszor egy nap több előadást is végigjátszottam. Hétvégenként még többet. Mai eszemmel szinte fel sem tudom fogni, hogyan csináltam, de ebből lett meg a házam. Lorán Lenkével tartottuk a szilveszteri rekordot. Akkoriban nagy divat volt az ilyen fajta nagy buli. Egyszer tizennyolc előadást csináltunk egymás után, az év utolsó napján. Sőt! Tizenkilencet, mert az egyik helyre kétszer mentünk vissza. Ez iszonyatos energiákat emésztett fel. Megöregedtem, idős vagyok, de elértem az egyik célom. Mindig is kertes házra vágytam, és abban is élek. Mindig azt mondtam, hogy cél nélkül nem lehet élni. A rengeteg munka eredményeképpen tudtam megvenni egy telket részletre, és további hosszú évekig dolgoztam, mire felépült az a ház, amiről azt hittem, hogy majd ott fejezem be az életemet. De mostanában rájöttem, hogy azt, amiért évekig dolgoztam, nem tudom fenntartani. Főleg mióta a férjem hirtelen meghalt. Gyermekem nincs, ezért úgy döntöttem egy kisebb házba költözöm. Új életet kezdtem. A költözés roppant nehéz volt lelkileg. Rengeteg emlék akadt a kezembe. Nem vagyok egy gyűjtögető ember, de ha valakitől szeretetből kaptam valamit, akár csak egy kis kavicsot is, akkor sem volt szívem semmit kidobni. Pedig szanálni kellett volna. Így is három teherautóval költöztem. Van például egy kovácsolt¬vas színészi maszkom, amin egy egész évig dolgozott egy munkás ember. Nekem adta. Hát lehet ilyesmit kidobni? A szeretet az egyetlen, ami meghat engem. Az őszinte szeretet.

Főleg ruhákat, például a vöröskeresztnek. A szerepeimet viszont elégettem, és a régi cikkeket is. Hogy miért? Mert úgy döntöttem, minek már visszagondolni, úgysem játszom el őket többé, csak azért imádkozom, hogy annyi erőt adjon még az Úr, hogy céljaim legyenek. De már az is cél, hogy szépen fejlődjön az a három rózsabokor a kertemben. Azok maradjanak életben, azok annak is szépek lesznek, aki majd örökli őket.

A fiataloknak nehezebb

Még dolgozom, hiszen ezt a hivatást nem lehet abbahagyni. Most a Budaörsi Színházban játszom. Csodálatos partnereim vannak. Olyanok, mint Koncz Gabi, Straub Dezső, Nyertes Zsuzsi, Sáfár Anikó. És még rajtuk kívül is nagyon sok zseniális művész van a társulatban. Most januárban játsszuk az Egy csók és más semmit.

Amíg az energiám kitart, színpadon leszek. Megbékéltem a világgal. Sokáig bosszankodtam a miatt a lehetetlen helyzet miatt, ami a színészeket sújtja, de ez nem csak a művészekkel van így. Ugyanilyen létbizonytalanságban élnek a pedagógusok, az egészségügyben dolgozók, és még sokan mások. Akkor én miért panaszkodjak? Nekem gyönyörű az életem, mindig dolgozhattam, és mindig sikerem volt. A mai fiataloknak már sokkal nehezebb.