Az igenek és nemek világában

A gyötrelmesen elért, apró sikerek éltetik. A hosszú évek munkája után nehezen formálódó, suttogó szavak és a tétova mozdulatok. A tanítványai szemében felcsillanó fény, az arcukon megjelenő félszeg mosoly. Szavak nélkül is értik egymást. Kalmár Krisztina gyógypedagógus súlyosan, halmozottan sérült gyerekeknek teremt élhető, barátságos világot.

Szinte maga is gyerek volt még – alig múlt tizennyolc –, amikor egy osztálynyi hátrányos helyzetű, tanulási nehézségekkel küszködő roma kamasz napközis foglalkoztatását irányította Oroszlányban. Akkoriban nem is sejtette, mennyire meghatározó lesz számára az a legelső év. – Kevés tudatos dolog van az életemben, többnyire csak hagytam magam sodortatni az árral. Talán a sors akarta, hogy gyógypedagógus legyek – mondja tűnődve Kalmár Krisztina. – Igaz, már gyerekkoromban éreztem: tanítani jó, de a gondolat, hogy ezt válasszam hivatásomul, csak lassan érett meg bennem.

Azt hitték, belebukik

– A gimnázium elvégzése után nem tanultam tovább, gyorsan férjhez mentem. Oroszlányban nincs túl sok munkalehetőség. Egyik alkalommal éppen a munkaközvetítőbe mentem, amikor egy onnan jövő ismerősöm megkérdezte: „Van kedved a kisegítő iskolában napközis tanárnak lenni?” Fogalmam nem volt, milyen feladataim lennének egy kisegítő iskolában, de szükségem volt valamilyen munkára, gondoltam, megpróbálom. Jelentkeztem az intézmény igazgatónőjénél, aki félórás beszélgetés után közölte: másnap reggel jöhetek dolgozni. Engem választott, pedig már megvolt a jelöltje.

Csupa hátrányos helyzetű, bukott, túlkoros roma kamasz, zömében fiúk közé kerültem. Alig néhány évvel voltam idősebb náluk. Rengeteget beszélgettünk, zenét hallgattunk, társasjátékoztunk. Annyira megszerettük egymást, hogy még a tanulásra is rá tudtam venni őket, s a magatartásukkal sem volt többé gond. Évekkel később mondta el egyik akkori kolléganője: azt hitték, belebukik a fel adatba, de végül kellemesen csalódtak benne. A következő tanévben harmadik osztályosokat kapott, akiknek négy évig egyengette az útját. Közben maga is tanult: munka mellett végezte a gyógypedagógiai főiskolát. Másodállásban pedig óraadó fejlesztőpedagógus volt az oroszlányi Speciális Bölcsődében, így a főiskolán tanultakat rögtön kipróbálhatta a gyakorlatban. Időközben elvált, a férjével eltávolodtak egymástól.

Tőlük kapott feladatok

Már diplomával a zsebében lett a Pedagógiai Szakszolgálat munkatársa, ahol egészséges gyerekek nyelvi fejlesztésével foglalkozott. Azonban egy idő után rájött, nem erre vágyik. - Felismertem: a sérülteknek nagyobb szüksége van rám - folytatja történetét Krisztina. - Cserébe a tiszta, őszinte, gyermeki világukat adták. És rengeteg szeretetet.

Eleinte nehezen hittem, hogy képes vagyok a tőlük kapott feladatok megoldására. De szép lassan rávezettek arra, hogyan kell és érdemes velük foglalkozni. Például soha nem felejtem el Edinát, a négy végtagbénult, vak kislányt. A mosolya volt az egyetlen visszajelzése. Amikor három év munkája után egyszer csak befejezte a mondókát, örömömben elsírtam magam. De említ¬hetem a Rett-szindrómás Kittát, akivel szintén három év alatt jutottam el oda, hogy nem verbálisan – kártyák, rajzos ábrák segítségével – kommunikálni kezdett a körülötte lévő világgal. Krisztina ma is Rett-szindrómás gyerekeket fejleszt. Ez egy többnyire lányokat érintő, igen ritka kromoszóma-rendellenesség, amelynek következtében a gyerekek súlyosan és halmozottan sérülnek. Nem beszélnek, mozgásukban és értelmileg is erősen akadályozottak – annyira, hogy gyakran a szakemberek is lemondanak róluk. Ô pedig hiszi: mégis érdemes. Beszélni, énekelni hozzájuk, rajzolni, magyarázni nekik. Mert szavak nélkül is beszélnek, s ő kimondott hangok nélkül is érti a nyelvüket.

Nekem szépek és okosak

– Volt, aki azt mondta, nem vagyok normális, hogy ilyen gyerekekkel foglalkozom – mondja mosolyogva. – Hogy efféle gyötrelmesen elért, apró sikerek éltetnek. Nehéz szavakba öntenem, mit érzek. Egyszerűen szeretem őket. Nekem ők szépek és okosak. Olyanok, mint a kis virágok: minél többet foglalkozunk velük, annál szebben kinyílnak, kivirulnak, s én csak gyönyörködöm bennük. Nekem ez jelenti a munkám értelmét. Nem látványos és nem gyors a fejlődésük, de egy kisimult, mosolygós arc minden erőfeszítésemért kárpótol. Erre tettem fel az életemet. Öt éve Budapesten dolgozom; azért költöztem a fővárosba, hogy Rett-szindrómás gyerekekkel foglalkozhassak. Itt találtam egy osztályt, akik fejlesztőpedagógus osztályfőnök nélkül maradtak. Úgy szoktam őket emlegetni: a lányaim. Olyan világot igyekszem nekik teremteni, ahol biztonságban érezhetik magukat, és boldogok lehetnek. Hosszan mesél Tináról, Fanniról, Csibéről, illetve az ikrekről, Nóriról és Dóriról. Szeretettel említi asszisztens kolléganőit, Mariannt, Ankát, Enikőt, akik nélkül nem tudna teljes értékű munkát végezni. Tanóráik egyszerre komolyak és vidámak, nem hiányozhat az éneklés, a verselés, vagy a jótékony torna. Mutatja a saját kezűleg készített speciális, képes munkafüzeteket, a különféle kommunikációs kártyákat. Lelkesen magyarázza, hogyan tudja a tanítványai önkifejezési és kommunikációs készségét fejleszteni. A cél, hogy képesek legyenek kifejezésre juttatni érzelmeiket, hétköznapi szükségleteiket. Hiszi: lányai sokkal többre képesek, mint amit mutatnak. Míg a laikus számára szinte láthatatlan a fejlődésük, az ő szeme a legapróbb változást is észreveszi. Finom rezdüléseikből, pici jeleikből is képes kiolvasni az üzenetet.

- Igyekszem sokat adni nekik, de őszintén mondom: sokkal többet kapok vissza. Amióta megtaláltam őket, olyan dolgok részese lehetek, amikre korábban mindig csak vágyakoztam. Gyerekkoromban nagyon szerény körülmények között éltünk, például soha nem utaztunk el nyaralni. Huszonöt évesen láttam életemben először a Balatont. A Magyar Rett Szindróma Alapítvány koordinátoraként egész Európát beutazhattam, előadásokat tarthattam szakmai kongresszusokon, és számos kivételes embert ismerhettem meg. Többek között olyan Rett-szindrómás gyereket nevelő szülőket, akik hosszú éveken át nap mint nap mosolyogva vállalják a gondozás, a törődés terheit, a huszonnégy órás szolgálatot. Sokat tanulok tőlük: kitartásból, emberségből, feltétel nélküli szeretetből adnak példát.