Máté Bence és édesanyja: Máté Ildikó

Máté Bence története csak egy darabig átlagos. Pedagógus szülők gyermeke, kicsi kora óta kedveli a természetet. Az általános iskola után erdészeti szakközépiskolában tanul. A történet azonban csak eddig szokványos: a pusztaszeri fiú 21 évesen már világszerte ismert és elismert természetfotós.

Két éve Londonban a világ legjobb ifjú természetfotósának választották, 2006-ban pedig az Év természetfotósa címmel jutalmazták a naturArt magyarországi pályázatán. Bencével számos interjú jelent meg hazai és külföldi lapokban, most édesanyjával beszélgettünk – kedvenc fotókról, anyai aggodalmakról, büszkeségről, szeretetről.

Máté Bencéék pusztaszeri házába jó megérkezni. Csak néhány mécses pislákol, a félhomályban kényelmesen befészkeljük magunkat egy-egy fotel¬be. Ildikó bölcs, türelmes, jó humorú asszony. 20 éve tanít a pusztaszeri általános iskolában. Férje, Máté Gábor is pedagógus, október óta a falu polgármestere. Még mindig tanít, de a tantárgyak helyett most már a falu sorsára fordít nagyobb figyelmet. S míg Bence teát főz nekünk, beszél¬getni kezdünk.

– Mindig faluszélen, a természet közelében laktunk, akár itt, akár a Dunántúlon, Mórágyon volt az otthonunk. Sokat jártuk az erdőt. Engem csodálattal töltenek el a növények, bár nem vagyok kertészkedős típus. Furcsa, hogy az állatoktól félek, de igyekszem ezt a gyerekeknek nem mutatni. Az igazi mumus az egér, rettegek tőle… Míg a gyerekek, Soma és Bence kicsik voltak, hátihordozón vittük őket az erdőbe. Amikor Bence járni kezdett, már összeszedegette a csigákat, békákat. Sosem bántotta őket – gyönyörködött bennük. Olyan átszellemülve tudott kapcsolatba kerülni velük! Sokat járta, jártuk a környéket. A Kiskunsági Nemzeti Park őrszolgálat vezetője, Tajti László a szomszédunkban lakott. Gyakran mentünk vele a pusztába napfölkeltét, teliholdat, madarakat nézni. Negyedik osztályos korában Bence már vitte magával a családi Zenit fényképezőgépet is. Azonban a fotózását nem tudtuk anyagilag támogatni, ezt gyorsan tudomásul vette. Így a rávalót magának kellett előteremtenie. Ez neki általában nem jelentett gondot, mindig nagyon találékony volt. Retket termesztett, nyulakat tenyésztett, gyékény- és nádfonatokat, fülbevalókat, íjakat készített és árulta a kisteleki vásár¬ban. Mindig megbecsülte a pénzt, és mindig voltak ötletei is arra, hogyan teremtse elő azt.

Máté Bence már egészen kicsi korában a maga útját járta. Sokat bóklászott egyedül a természetben, szerette az állatokat, sünöket mentett, vadakat etetett… Ösztönözte a kíváncsiság. Például negyedik osztályos korában, amikor meg akarta tudni, hogyan sütik a kenyeret, éjszakánként elment a pékségbe segíteni. Horgászni járt a nagyapjával, később vadászatokon vett részt, éveken át hajtó volt. Hétvégenként hajnalban kelt, ment a vadászokkal. Komolyan vett mindent, amibe belefogott. – Soha nem féltettük, nagyon megbízható kisgyerek volt. Ez a bizalom végigkísérte egész eddigi életében. Nem hátráltattuk, de szemmel tartottuk a tevékenységét, csak vészhelyzetben avatkoztunk be. Bence maximalista, mindent teljes erőbedobással csinál. Megbeszéljük a dolgait, s inkább bátorítjuk, dicsérjük őt is, meg az öccsét, Somát… Többnyire maguktól rájönnek a hibáikra, tévedéseikre, nem nekünk kell rá felhívni a figyelmüket.

Ildikó nem kutat az emlékezetében, amikor megkérdezem, melyik volt az első fénykép, amit Bence készített. Gólya volt az első, a másodikon pedig egy gyík egészen közelről, emlékszik vissza.

– Az első papírképeit még ma is őrzöm. Hordozgattam magammal, mert tet¬szettek, és megmutattam másoknak is. Bence fotói azonban nemcsak édes¬anyjának és édesapjának tetszettek, hanem a hozzáértőknek is. Amikor elindult a megyei természetvédelmi egyesület természetfotó pályázatán, már a második évben minden kategóriában elvitte az első díjat. A díjkiosztón búcsúzóul azt mondták neki: jövőre szívesen látnák a zsűriben… Ildikó mindig őszintén elmondja a véleményét egy-egy képről, s bizony előfordult, hogy Bence ezen olykor meg is bántódott. De a hallottakon mindig elgondolkodott. – Bence kedvét nem nagyon lehet el¬venni attól, ami érdekli, s mindig a megoldásra koncentrál. Van egy mondás, amit az édesapjával együtt a magáénak érez: „Az embernek akkor támad egy jó ötlete, ha egyéb¬ként rengeteg ötlete van.” Máté Bence nyolcadik osztályos korában már nem igazán szeretett iskolába járni. Az alsó tagozatban, amikor Ildikó tanította, többször is kereste a kibúvókat. Gyakori volt közöttük a nézeteltérés, de nem a problémákra koncentráltak, hanem a megoldásra. – Nagyon jó eszű gyerek volt, de nem szerette az iskola kötöttségeit. Sokat tanultam abból, hogy Bence az én osztályomba járt. Megértettem, hogy úgy kell közeledni a más gyerekéhez is, mintha a sajátom lenne. Bence a pályaválasztáskor a szegedi erdészeti szakközépiskolába jelentkezett. Hozzá hasonló gondolkodású diákokra számított, így ez tűnt a legjobb választásnak. Később kiderült: az osztályban ő volt az egyetlen vérbeli madarász.

A középiskolában nem a legjobban indított. Néhány napot bírt csak az iskola városszéli kollégiumában, aztán otthagyta. Egy másikba költözött. Renoméját azonban hamar sikerült visszaszereznie: a Kitaibel Pál környezetvédelmi verseny országos döntőin harmadik, majd második helyet szerzett. Azért nem végezhetett előrébb, mert nem volt hajlandó bemagolni a névadó életrajzát… De óriási sikert aratott azzal, hogy előadásait a saját diáival illusztrálta. A fotózás miatt egyre többet kényszerült hiányozni az iskolából. Második osztályos volt, amikor először fényképezett daruvonulást. Ez volt az az év, amikor már senki nem tudta eltántorítani a fotózástól. Még pedagógus szüleire sem hallgatott, s az sem hatott rá, hogy szülein kívül nagyszülei, rokonai is pedagógusok.

- Nem volt elég motiváció számára az iskolában. Attól tartott, hogy az iskolapadban elvesztegetett idő a fotózás rovására menne.

Az ifjú természetfotós ettől kezdve egyre több időt töltött a természetben, a középiskola negyedik osztályát már kénytelen volt magántanulóként végezni, miközben fél évet Londonban töltött. Egy gyorsétteremben dolgozott, hogy nyelvet tanulhasson. Az év végi vizsgákra volt általános iskolai tanárai készítették fel, igaz, a vizsgák előtt csak egy hónappal állt neki komolyan a tanulásnak.

Ildikó bevallja: elgondolkodásra készteti, hogy Bence másképp éli az éle¬tét, mint kortársai. Középiskolás korában például alig volt a korosztályában barátja. Mindig a felnőttek között forgolódott, akiktől sokat tanult.

- Madarászidényben szinte alig van itthon. Hajnalban felkel, sötétedés után jön haza. Egy hétre előre tudom, melyik nap kell neki főznöm. Délidőben ilyenkor ritkán látom. Mindent megeszik, a kedvence az én gyümölcs evesem, a rántott hús, a gomba és a palacsinta, de sajnálja, hogy azt nem szeretem sütni.

Az is kiderül: Bence nem kimondottan házias, de amit kérnek tőle, azt maradéktalanul megcsinálja. Ildikó a következő mondatával ki is menti fiát: rengeteg dolga van, így ezt nem is lehet elvárni tőle. – Siker ide vagy oda, a jelleme nem változott. A sikerekből annyit élünk meg, hogy ott vagyunk a díjkiosztóin, látjuk a tévében. Sajnos a külföldi előadásaira nem tudjuk elkísérni. Örülünk, hogy egyre-másra hozza a díjakat, de igazából nem sokat foglalkozunk ezzel. Gyűjtöm a róla megjelent cikkeket. Eleinte ott voltunk a zsűrizéseken is, de nehezen viseltük az izgalmakat. A könyvek, folyóiratok számomra nagyobb élményt jelentenek, azokban többször meg tudom nézni a képeit. Nagyon jó érzés, amikor elismeréssel beszélnek róla. Egy picit elhallgatunk. Aztán Ildikó Bencére néz, rámosolyog és azt mondja a fiának: örülünk, hogy minket választottál családodnak.