Film, színház, boldogság...

Vándor Éva a Kenguru című filmmel vált ismertté a hetvenes évek közepén. Kísértik a hetesek: hét évet töltött vidéken, majd ugyanennyit a Józsefvárosi Színházban, és tizenhetet jelenlegi teátrumában, a József Attilában…

– A számok bűvöletében él?
– Dehogy! Igaz, úgy tűnik, sorsszerűen kísértenek a hetesek. Korábban rendre hétévenként váltottam színházat, mostani társulatomhoz, a József Attila Színház csapatához azonban tizenhét éve hűséges vagyok. Több mint harmincéves pályafutásom során hét szűk és hét bő esztendőben egyaránt volt részem. Szerencsére mostanában inkább bő esztendők köszöntenek rám: sok jó munkám van, kiegyensúlyozott a magánéletem.
– Hisz a sorsszerűségben?
– Igen, mert a sorsunk azt jelenti: önmagunk vagyunk. Azt is gondolom, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa. Még akkor is, ha adott esetben csupán két dolog közül választhat. Az ösztönös választásaimat is sorsszerűnek tekintem. Érdekes, ha például bemegyek egy üzletbe, és elém raknak két pulóvert, előfordul, hogy nem tudok választani. De két színház vagy két szakmai feladat közül mindig határozottan tudtam dönteni. Utólag pedig még az is beigazolódott, hogy ösztönösen jól döntöttem. Egyszer egy színházban felajánlottak három főszerepet. Kecsegtetőnek tűnt, én mégis máshol fogadtam el egy csapatmunkát. Nem bántam meg. De néha elgondolom, ha nem ez a sorsom, másokkal dolgozom, más embereket ismerek és szeretek meg. Mássá vált volna az életem.
– Mivel foglalkozna, ha nem lehetne színész?
– Fogalmam nincs. Talán légi utaskísérő lettem volna, és azóta már beutaztam volna az egész világot. Igazából mindig színész szerettem volna lenni. A játék és a varázslás miatt. Hét-nyolc éves lehettem, amikor a nagymamámnál Hajdúhadházán színházat játszottunk a környékbeli gyerekekkel. Írtam, rendeztem – és kilenc szerepből nyolcat én játszottam. Imádtam learatni a tapsot! Az iskolában viszont soha nem álltam ki ünnepélyeken, szavalóversenyeken. Rejtegettem az igazi énemet. Szerepelni nem szerettem. De a lelkemet adni, titkokat eljátszani igen! Nem tudtam elképzelni, hogy ne vegyenek fel a főiskolára. Nem azért, mert annyira jónak tartottam magam. Hanem mert színész akartam lenni, semmi más. Gimnazistaként a 25. Színház stúdiósa voltam. Onnan ismertem Cseke Pétert, akivel együtt felvételiztünk. Emlékszem, a harmadik rosta utáni eredményhirdetésen izgalmunkban görcsösen szorítottuk egymás kezét. Az ő neve előbb van az ábécében, hamarabb kimondták. Amíg a V-ig eljutottunk, csak arra gondoltam: az nem lehet, hogy ne sikerüljön! Mindhárom megmérettetés péntek 13-ára esett. Felvettek, s azóta különösen kedvelem ezeket a napokat.
– Szülei hogyan fogadták a hírt?
– Édesanyám nagyon szurkolt, ugyanakkor rettenetesen féltett. Amikor hazaértem az utolsó rostáról, a nagytakarítás utolsó perceiben találtam őt a szomszédasszonnyal. Térdelt valami „sikával” a kezében, az arcán egyszerre kérdés és aggodalom. Feszengve álltam előtte, és szomorú képpel közöltem: „Ez most nem sikerült.” Már elkezdett vigasztalni, amikor bevallottam, hogy megtréfáltam.
– A Kenguru című filmben nyújtott alakítása után jegyeztük meg a nevét. Emlékszik, hogyan kapta meg ezt a főszerepet?
– Tulajdonképpen az is sorsszerű volt. Harmadévesek voltunk, amikor a filmrendezők felvételijét tartották, s minket kértek meg, hogy segítsük a munkát, vegyünk részt a jelenetek létrehozásában. Az Elveszett paradicsom egyik darabrészletét próbáltuk Cseke Péterrel. Jött Sopsics Árpád, furcsa, mosolygós fiatalember, érdekes fejjel, metszett arcélekkel. Zseniálisan megrendezte a jelenetünket. Ezt látta Zsombolyai János is, aki utána felkért a Kenguru női főszerepére. Máig szeretem a filmet, ma is fontos és aktuális kérdéseket feszeget: mindenkinek a saját útját kell járnia.
– Ön engedi a saját lányát a maga útján járni?
– Úgy gondolom, igen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy időnként nem szólok bele ebbe-abba, de a döntései – hogy mit tanul, hová megy, és mit csinál – az övéi. Olívia tizenkilenc éves egyetemista, társadalomtudományokkal foglalkozik. Ő sem választotta a szülei által kitaposott utat. De értő, érző közönséggé nevelődött, a filmet és a színházat is nagyon szereti.
– Két színész szülővel ez talán nem is volt túl nehéz. Hogyan ismerkedett meg a férjével, Harmath Imrével?
– Ebben is volt némi sorsszerűség. Imre operett-musical szakon végzett, és hívták az Operett Színházba tagnak, de ő inkább egy kisebb, nyolcadik kerületi színházat választott, ahol az egyik darabban én voltam a partnernője. Most Budaörsön játszik, örülök a sikereinek. Jó hozzá hazamenni. Hiszem: az ideális párkapcsolat alapja a beszélgetés. Így lehet igazán közel kerülni a másikhoz – és önmagunkhoz. József Attila szavaival: „…magamat meg tudtam szeretni általad.” Ez sokáig összetart két embert. Jól kiegészítjük egymást, mindketten igyekszünk keresni az élet pozitívumait.
– A jó dolgok keresése sok munkával és tudatosítással jár, vagy ilyennek született?
– Van bennem alapvető készség a jó befogadására. Néhány évvel ezelőtt eldöntöttem: megpróbálok boldog lenni. Persze vannak borúsabb pillanataim, de az a szándékom, hogy kimásszak belőlük. Például volt olyan hét szűk esztendő az életemben, amikor kizárólag kisebb szerepeket kaptam a színházban. Lehettem volna dühös vagy sértődött, de eldöntöttem: a kis feladatokban is boldog leszek. Ráéreztem az apróbb munkák valódi ízére. Gondolatban mindegyikhez kreáltam külön életet, történetet, amelynek csak azt az egyetlen pici pillanatát játszhattam el estéről estére. Sikerre vágytam – és meg is kaptam. Mert magamban kerestem a boldogság forrását. Vannak körülöttem fiatalabb kolléganők, akik kíváncsiak a tapasztalásaimra. Szívesen beszélgetek velük, örömmel fogadják a szavaimat. De mindenki a saját sorsát éli.
– Egy-egy darabbeli figurába mennyit kölcsönöz a valós énjéből?
– A darabbeli és a valós énem is más, bár tagadhatatlan, hogy hatunk egymásra. Természetesen sokat adok magamból a megformált alakba. Ha a szerep erősebb jellem, mint én, iszonyúan küzdünk egymással. Például ilyen a Hosszú út az éjszakába című darab morfinista nője. Először fölém kerekedett, elnyelt, de megbirkóztunk – szép feladat volt. Előfordult, hogy egy szereptől határozottabbá vált a fellépésem. Így néha már merek nemet mondani.
– Azelőtt nem mert?
– Korábban soha. Mindig csak igeneket mondtam, akkor is, amikor inkább nemeket kellett volna mondanom. Igaz, utána mindig törekedtem ezeket a helyzeteket úgy alakítani, hogy mégiscsak jól érezzem magam bennük. Vallom: a színház a szeretet művészete. Ha egy társulat tagjai szeretik egymást, azt a közönség is megérzi. Mindegy, éppen miről szól a darab, egy jó csapatban a szeretet átsugárzik a nézőtérre, ami mindig ráfér az emberekre.
– Hol nyaraltak az idén?
– Nem utaztunk sehová – és mégis nyaraltunk. Tizenkét boldog évet töltöttünk egy tetőtéri lakásban, amit a közelmúltban egy kertkapcsolatos társasházi otthonra cseréltünk. Most ezt élvezzük: folyamatosan a kertünkben nyaralunk. És van olyan jó, mint egy külföldi utazás! Másfajta örömöket tartogat. Nincs is annál nagyszerűbb, mint amikor meghívjuk a barátainkat egy-egy kellemes kerti borozgatásra, beszélgetésre.