A cingás fiú esete a versenykerékpárral

Több mint egy évtizede ismerjük a hangját, s kedveljük poénjait. A kerékpársport szerelmese a Tour de France körverseny eseményeit magyarázza, teszi érthetőbbé a nézők számára. De ki ő, és milyen valójában? Sipos János egykori kitűnő kerékpárosunk, sportújságíró, az Eurosport szakkommentátora eleveníti fel történeteit.

Nálunk a kerékpározás családi hagyomány. Munkásember apám nagyszerű kerékpáros volt, sajnos a háború kettétörte a karrierjét. Szinte mindent tőle tanultam, amit erről a sportról tudok. Gyerekkoromban az eredeti Millenáris közelében laktunk, ami a kerékpározás centruma volt. Folyton ott lebzseltem, kerekeket pumpáltam, tátott szájjal hallgattam az idősebbek történeteit. Abban a betonteknőben gyakoroltunk, ami ma is megvan. Borzalom: üzletközpontot akarnak építeni a helyén!
Emlékszem, egyszer olasz–magyar verseny volt a pályán. Zsúfolásig megtelt a Millenáris, a korláthoz férkőzni is nehéz volt. Nekem mégis sikerült a bokszokhoz lejutnom, ahol az egyik olasz versenyzőtől kaptam egy kerékpáros sapkát. A kabalámmá vált, addig volt a fejemen, amíg szét nem ment.


Fertőtlenítő konyak

Tizenhárom évesen indulhattam el az első versenyemen, aztán jött sorban a többi. 1971-ben indultam a Békeversenyen, amit az útvonala miatt – Varsót, Kelet-Berlint és Prágát érintette – szocialista Tour de France-nak neveztünk. Megyerdi Antal, az előző generáció jeles képviselője látott el tanácsokkal. Azt javasolta, hogy a kerékpáros nadrágban lévő szarvasbőrt minden este kezeljem, és minden ételt törekedjek megenni, akkor is, ha nem az ízlésem szerint való. Esténként azonban igyak meg egy deci konyakot – fertőtleníti a szervezetet.


Sárga kormány

Már akkoriban is voltak doppingok. Tulajdonképpen egyfajta ellenőrzött dopping mindig létezett…. A teljesítmény fokozására a sportolók régebben is próbálkoztak különböző serkentőszerekkel. Ilyen volt például a dianás cukorka, a konyakkal dúsított cikóriakávé vagy az aszpirin. Az 1928-as világbajnokságot a belga Ronsel nyerte, akinek feltűnően sárga volt a kormánya. Később kiderült azért, mert ott ütötte fel a táv során elfogyasztott nyers tojásokat – ami persze nem tilos.
Ha tetszik, ha nem: a dopping üzletág. Köztudott, a szerek előállítására és elfedésére is kiépült egy-egy iparág, sőt a doppingellenőrök is jó pénzt keresnek. Legutóbb Vinokurovék és Rasmussen esete borzolta fel a világot. Nem lesz könnyű harc, mégis muszáj megfékezni a doppingot, törekedni kell a tisztaság elérésére.


A legnehezebb közvetítés

A kerékpározás nem arról szól, hogy csak tekerünk, mint az eszelősek. Nagyon nehéz sport. A verseny előtt két órával már nem szabad enni. A táv megtétele közben pedig mégis muszáj, mert ha nem, „eléhezhet” az ember. Szaknyelven így nevezzük, amikor az éhségérzet olyan hirtelen tör rá a versenyzőre, hogy leesik a vércukorszintje és elájul. Ezért kapnak a kerékpárosok tekerés közben apró, lekvárral töltött süteményeket, müzlit, izotóniás italokat és hideg kólát. A kilencvenes évek elején a holland Eric Brenckingnek azért kellett feladnia a küzdelmet, mert besűrűsödött a vére. Akkoriban még nem engedélyezték a verseny közbeni ivást, nem osztogattak autókból frissítőket, mint manapság. Szigorúan meghatározott időközönként, a százhuszadik és a százharmincadik kilométer között lehetett inni.
Másik nehézség a bukás – amelynek a lehetősége mindig fennáll. Életem legnehezebb közvetítése volt, amikor 1996-ban Fabio Castelli, az olasz bajnok egy kanyarban kisodródott, és hatalmasat bukott a Pireneusokban. Akkoriban még nem volt kötelező a bukósisak. Láttuk, ahogy vérben fekszik, közben folyamatosan beszélnem kellett, nem jajveszékelhettem. Szörnyű volt bemondanom: meghalt egy kerékpáros…
Gyakran kérdezik tőlem, a technika mennyiben befolyásolja az eredményességet. Nem jelentősen. Erő és kitartás kell, ez a legfontosabb. Az időfutam kerékpárok nem hagyományos küllős kerekekkel, hanem úgynevezett tele kerekekkel mennek, ettől kisebb a szélellenállás. A kerékpárokon nem ökörszarv alakú, hanem ívelt a kormány, könyöklő támaszkodóval, amely rákényszeríti a versenyzőt, hogy csepp alakúvá zsugorodva kerekezzen. A mai praktikus széláteresztő, egybeszabott ruhák sem túlzottan sokat segítenek. Gyakorlatilag minden a versenyzőn múlik. Az a jó, ha a kerékpáros sovány, szikár és erős.


Adások a légópincéből

Tizenegyedik éve közvetítem a Tour de France-t. Nem a helyszínről, hanem Budapestről, egy tenyérnyi stúdióból. Ahogy tréfásan mondani szoktam: a légópincéből. Ez nem baj, így talán még többet is látok a versenyből. Kisjenővel (ifjabb Knézy Jenő – a szerk.) egy számítógép monitorja előtt ülünk, közben a „fülesen” halljuk a francia rendező utasításait, néha olyan történésekről számol be, amelyeket még nem mutatott a kamera. Emellett figyelemmel kísérjük az internet on-line közvetítését is, ami ugyan késleltetve adja az információkat, de időnként jó visszatérni egy-egy dologra.
Eleinte Dávid Sándorral közvetítettünk, később Gundel Takács Gábor ült mellettem, most pedig Kisjenővel dolgozunk együtt. Felfedeztük, milyen szép a táj, Jenő elkezdte bújni az útikönyveket, hogy még többet adhassunk a nézőknek. Most már a Tour szervezői is küldenek előre anyagokat, érdekességeket. Nem egy idősebb nézőnk írta levélben, úgy érzi, mintha körutazáson venne részt a közvetítéseink alkalmával. Szeretnénk a képernyő elé bilincselni a nézőket. Ezért nem csak arról beszélgetünk, amit látunk. Törekszünk megmutatni, mi van a kulisszák mögött, mit éreznek a versenyzők a futam során.


A sportvilág csodái

1993-ban, Oslóban a helyszínen láthattam az amerikai Lance Armstrong világbajnoki győzelmét. Mokány, izmos fickó volt, széles vállakkal. Ennek ellenére nem bírta a hegyi szakaszokat, ezért úgy tartották, összetettben nem lehet eredményes. Három évvel később jött a hír: megtámadta a gyilkos kór, halálos beteg. 1998 tavaszáig szinte semmit nem hallottunk róla. Kezelték, kemoterápiát kapott. Év végén a világbajnokság mindkét számában – az időfutamban és a mezőnyversenyben is – negyedik lett. Akkor tűnt fel, hogy a felső teste szinte a felére zsugorodott, vékonyabb lett, kevesebb súlyt cipelt, jól bírta az emelkedőket. A következő években fantasztikusan szerepelt, hétszer nyerte meg a Tour de France-ot. A sportvilág csodájaként emlegették: először a rákot győzte le, majd az egész kerékpáros világot. Sajnálom, hogy kizárólag a Tourra koncentrált, a többi versenyen pusztán azért indult, mert a Tourra edzett. Irdatlan sebességgel kerekezett. Sokszor az volt az érzésem azért, mintha menekülne a halál elől…
A kedvencem a belga Eddy Merckx, aki 1965-től ’76-ig uralta a mezőnyt. Volt olyan év, hogy ötvenkét versenyen bizonyult a legjobbnak. Armstronggal ellentétben ő minden megmérettetésen elindult. Ötször nyerte meg a Tourt, ötször a Giro’d Italiát, kétszer a spanyol körversenyt, háromszor lett világbajnok, s ő az egyórás világcsúcstartó. Amikor 1969-ben mindent megnyert a Tour de France-on, elnevezték Kannibálnak, aki mindenkit „megeszik”.


Tour de Hongrie

1925-ben rendezték meg először a magyar körversenyt, a Tour de Hongrie-t, amely a Tour de France és a Giro ’d Italia után a harmadik legnagyobb kerékpáros megmérettetés volt. Akkoriban még a versenyzők maguk eszkábálták a kerékpárjaikat. Kisebb megszakításokkal 1964-ig megszervezték ezt a rangos eseményt, a sportpályafutásom alatt azonban egyszer sem került rá sor. 1993-ban, amikor a Kerékpáros Szövetség főtitkára lettem, huszonkilenc év után felélesztettem a mozgalmat. Olyan nevek is képviseltették magukat, mint például Szergej Ivanov vagy a német Danilo Hondo. Hat évig csináltam. Mivel rengeteg támadást kaptam, belefáradtam. Amikor elegem lett a feljelentő levelekből, nemcsak a Tour de Hongrie szervezését hagytam abba, hanem a szövetségtől is búcsút vettem. Közben már publikáltam, külsősként rádióztam, televízióztam, így könnyen váltottam.
Krízisben van a hazai kerékpársport; igaz, a honi sportvezetés mindig is mostohagyerekként kezelte. Nincsenek megfelelő létesítményeink, például 250 méteres fedett fapályánk. Közútjaink rendkívül rossz állapotban vannak, s a versenyek rendezése, a rendőri biztosítás is sokba kerül.


A kerékpáros magány

Két gyermekem van, a fiam 23, a lányom 19 éves. A fiam megpróbálkozott a kerékpársporttal, de nehéznek találta. Kiváló számítógépes szakember lett, ma már inkább joistickon játszik kerékpárversenyt. A lányom kézilabdázott, futballozott, végül a kereskedelemben helyezkedett el.
Most egyedül élek Fóton. Úgy látszik, engem is elért a kerékpáros magányossága. A Tour napi hat és fél órás gyötrelem, amelynek során egyedül kell helytállni. Nincs félidő, nincs időkérés, sem csere.
A televíziós közvetítések után időnként betérek egy-egy sörre a fóti kocsmába; szívesen beszélgetek az emberekkel. Néha megkérdezik: „Látta, mi történt a versenyen?” Vagy azt: „Hát ilyen hamar haza is jöttél? Pedig a Tournak még csak most lett vége!” Úgy érzem, magánemberként ugyanolyan vagyok, mint ők. Lélekben ma is az a „cingás fiú” maradtam, aki gyerekkoromban voltam. Akinek a kerékpározás az élete.


Vuelta España

Szeptember elsején kezdődik a spanyol kör, a Vuelta España. Ezt a versenyt is nagyon kedvelem, annak ellenére, hogy nem vonz annyi nézőt, mint a Tour de France, mert gyakran kopár utakon kell a versenyzőknek kerekezniük. A hegyek tetején pedig az út monotóniáját megtörő nagy fekete lemezbikákkal találkozhatunk. Üde színfolt, hogy a célba érve a spanyol nemzetiségek jellegzetességeivel köszöntik a győzteseket: például a baszk sapkával vagy különböző virágkompozíciókkal.
Spanyol sikert várok, mert a Tour de France-on is ők dominálnak; hazai pályán pedig még nagyobb az esélyük. Carlos Sastre-nak már kijárna egy győzelem, Valverde tavaly Vinokurov mögött második lett, nyilvánvalóan idén nyerni szeretne. Mi pedig azt szeretnénk, ha Bodrogi Laci nyerne egy időfutam szakaszt. Dobogós helyezést várok tőle.