Mint két tojás

A közönség jópofa filmeknek, sőt a Vígszínház legendás Operett című előadásának köszönhetően úgy könyvelte el, hogy Gáspár Sándor és Gáspár Tibor egypetéjű ikrek, mert olyanok, mint két tojás.

- Soha nem okozott gondot ez a kísérteties hasonlóság?

Sándor: Másfél éves voltam, amikor megszületett az öcsém. Egy normális vidéki családban olyan szinten fogadja el, olyan természetesnek tartja mindenki az új jövevény érkezését, mint amikor megiszik egy pohár vizet. Tibor születése sem okozott semmi gondot, az sem volt meglepő, hogy genetikai hasonlóság van kettőnk között. Mi még olyan igazi, régi vágású testvérek vagyunk, akiknek az édesanyja és az édesapja is ugyanaz. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az öcsém hordani kezdte az én kinőtt ruháimat, cipőimet, de ettől még nem tévesztettem össze őt magammal.

Tibor: Kevesebb, mint másfél év van köztünk, egész pontosan tizenhat hónap. Ez azt jelentette, hogy bölcsis, óvodás és iskolás koromban mindig volt, aki vigyázott rám. A környezetünk így fogadott el bennünket, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk. Már harminc éve nem élünk együtt, de a ritmusunk, gondolkodásmódunk, hangunk, hangsúlyaink annyira hasonlóak, hogy sokan azt hiszik, még rá is teszünk egy lapáttal a dologra.

– Pedig ilyen még véletlenül sem fordult elő!

Sándor: Csak végszükség esetén!

Tibor: Életveszélyes magánéleti helyzetek megoldásakor.

Sándor: Együtt laktunk a Színművészeti Főiskola kollégiumában, ahol minden szempontból elég intenzív élet zajlott. Bizonyos helyzetekben igen nagy szükség volt arra, hogy az öcsém vegye fel helyettem a kagylót, és határozottan eloszlassa a telefonáló jogosan felmerülő kétségeit.

Tibor: Mivel a legapróbb részletekig mindent tudtunk egymásról, profi módon megelőztünk minden drámát, hisztérikus sipákolást. Nem tudok róla, hogy ne sikerült volna megoldani a legrázósabb helyzeteket is.

Sándor: Bármilyen hihetetlen, még az anyám sem vette észre, hogy mikor, melyikünkkel beszél telefonon…

– Nem volt zavaró ennyi mindent tudni egymásról?

Tibor: Az élet bonyolult, és úgy zajlik, ahogy. Az én életem a bölcsödétől a katonaságon át a diplomáig ugyanúgy zajlott, ahogy a bátyámé, csak egy év „késéssel”. Soha nem éreztem tehernek ezt a valóban elég szoros kapcsolatot, sőt mindig szívesen fogadtam a „tapasztalt nagytesó” tanácsait. Összetartó családi fészekből jöttünk, és ezt még a kegyetlennek és kíméletlennek mondott színházi szakma sem tudta tönkretenni. Óriási erő van abban, hogy bármikor, bármilyen körülmények között számíthatunk egymásra.

Sándor: Ritka, amikor a testvérek sorsa, pályája ennyire hasonlóan alakul. Szerencsések vagyunk, mert nincs, nem is lehet rossz érzés bennünk. Megtaláltuk a számításainkat a munkánkban, tud rólunk a szakma, mindketten folyamatosan dolgozunk. Fel sem merülhetett, hogy esetleg egymás elől szívjuk el a levegőt, valamit eljátszottunk egymás helyett filmen vagy színpadon. Problémásabb lenne a dolog, ha valamelyikünknek nehezebben alakult volna az élete, vagy kevesebb öröme telne a munkájában.

– Megdöbbentő, hogy éppen a már beérkezett, a munka oroszlánrészét elvégezni hivatott, a legnagyobb szerepekre megérett generáció tagjai hullanak ki egyre-másra a sorból. Lehet valamit tenni ellene?

Tibor: Az utóbbi pár évben valóban úgy tűnik, hogy az egy-két évfolyammal előttünk vagy utánunk végzett színészek dőlnek ki a sorból. Sokan úgy vélik, káosz uralkodik ebben a felgyorsult világban, nem véletlenek különösen az erejük teljében lévő férfi kollégák halálesetei. Hogy csak az utóbbi évtizedek legnagyobbjait mondjam, Latinovits Zoltán és Őze Lajos is fiatalon mentek el, ennek ellenére ők akkora életművet hagytak hátra, amekkorát mások tíz élet alatt sem képesek letenni az asztalra. Sok színházban fojtják alkoholba bánatukat a meg nem értett tehetségek. Ezt negyedszázados vidéki színházi tapasztalataim alapján mondom. Velünk is sok minden történt. Én is megiszom a magamét, amikor kell, de aztán megrázom magam, és csinálom a dolgom tovább. Nagy szőnyeg alól előmászó hírében állok. Mi vidéki srácok vagyunk, óriási tartalékokkal. Az otthonról hozott erőnk, egészségünk, energiánk minden gödörből kiemelt bennünket.

Sándor: Drámákkal, fájdalmakkal teli a világ, sajnos nem történhet másképpen ezen a földgolyón. Szomorú, de ettől nem rándulhat görcsbe az ember gyomra, nem keseredhet el, nem eshet kétségbe, nem lehet depressziós. Fontos, hogy gondjainkat, problémáinkat ne misztifikáljuk. Ez emelt fel bennünket mindig a hullámvölgyből. Mi mindig meg tudtuk beszélni a szerepre készülés, a filmezés izgalmát, vagy azt, hogy megint elment mellettünk egy szerep. Igaz, ezek mindkettőnk számára ismerős történetek, ugyanazt jelentik, mert mindketten színészek vagyunk. Megértően, kellő empátiával és lelkierővel fel is tudjuk oldani egymás feszültségeit.

- Néhány színházigazgató, rendező, színészpedagógus annak idején elvárta, hogy a színész életre-halálra játssza a szerepét. Ma még létezik egyáltalán ilyen színházi műhely vagy oktatási intézmény?

Sándor: Egyre sűrűbben gondolkodom el ezen a dolgon, mert a lányom is ezzel a mesterséggel kacérkodik. A mi főiskolás éveink óta sok minden megváltozott. Felelős színészpedagógus nem ejthet ki ma már ilyet a száján, hogy élet vagy halál. Nekem erőt adott. Úgy éreztem, hogy valóban semmi máshoz nincs tehetségem, csak a színészethez. A gyerekeink már több lábon állnak, hiszen a diploma semmire sem garancia.

Négyévenként változnak a színházak vezetői, hosszú távon nem is lehet színészben, darabokban gondolkodni. Várkonyi még bátran mondhatta Kernnek a szerződtetésekor, hogy tizenöt év múlva jó színész lesz, mert tudta, hogy akkor is ő fogja irányítani a Vígszínházat, ő fog fokozatosan egyre nehezebb szerepeket osztani rá. Ma már kevés esély van erre. Mégis azt mondom, ha valaki „megfertőződik” a színház levegőjével, nagyon nehezen tud tőle elszakadni, ha képes rá egyáltalán. Mágikus dolog a színház. Olyan létezési mód, amelyre sehol máshol nincs lehetőség az életben. A színház menedékhely az érzékeny emberek számára, ahol nem érzik deviánsnak, idegennek magukat. Értelmes, nagyszerű emberek nem hajlandóak tudomásul venni, hogy konok, makacs ragaszkodásukkal önmagukat teszik tönkre, mert máshol sokkal nagyobb sikereik lehetnének. Nem tudom, hogy van-e egyáltalán olyan tanintézmény, ahol egyenes, nyílt, kemény és őszinte beszélgetés során vázolják fel a növendék lehetőségeit. Egyre több blöff olvasható az interneten, manapság már mindenki költő, színész, zenész, színházigazgató, világhírű drámapedagógus, azt ír bárki magáról, amit akar, senkinek semmivel nem kell elszámolnia. Ma már agyafúrt mesterek tanítják, hogyan lehet becsapni másokat. Nem véletlen, hogy kevesen tudják megkülönböztetni a lényeget a blöfftől.

Tibor: Nem is vállalok ma már tanítást! Remek tanítványaim rengeteg munka után, amikor úgy érezték, készen állnak a hegyek elhordására is, nem kaptak szerződést, nem tudták magukat megmutatni, nem történt velük semmi. És a színészképzők csak ontják az ifjú titánokat, nem törődve azzal, hogy mi lesz velük. Én is későn érő típus vagyok, de nekem legalább volt lehetőségem kivárni az érési időmet. Szerencsére ma már többen képesek nyitottan mérlegelni a pályára kerülés, megmaradás feltételeit. Tudják, hogy a belehaláson kívül azért még sok más lehetőség is van.

– Egyesek kongatják a vészharangot, hogy most már igazán vége, lassan minden alapfeltétele megszűnik, örökre meghal a színház, nem is kellenek színészek.

Sándor: A színház több ezer éves történet. Talán születése óta költik a halálhírét is, pedig csak a funkciója alakul, változik koronként, a lényege azonban máig megmaradt. Nem árt ezt tudatosítani magunkban. Reálisan kell látni, és megpróbálni elhelyezni a mai körülmények között a színházművészetet. Nem szabad idealizálni a színházat. Az évezredek során bizonyos dolgok valóban semmivé váltak, örökre eltűntek belőle. De ez a tradíció, amíg emberek élnek a Földön, megmarad.