Ezért az életért boldogan ébredek...

Nagyon profi és nagyon távolságtartó – fut át az agyamon, miközben alaposan kikérdez, mit is akarok. Eleinte aggódom, mellékvágányra futunk, kisiklik ez a várva várt találkozás, de szerencsém van, nem így történik. A hangulat pillanatról pillanatra oldódik, és a csodált színész mögül előbukkan az ember. Nem is mögüle, hanem mellette. Mert Básti Juli színész és nő - igazi Színésznő!

 „A legelső emlékem? – kérdez vissza elgondolkodva. –hogy fekszem a kiságyamban, és cumisüvegből szívom a Zamaco-t. Állítólag akkor még csak néhány hónapos voltam. Úgy szerettem elaludni, hogy felgyűrtem a karomon a ruhát, a hideg párnára tettem a karom, és úgy ittam a tápszert. Olyasmi volt, mint ma az Ovomaltine, azt adták, amikor anyám már nem tudott szoptatni.

A másik, valamivel későbbi emlékem, hogy kétségbeesetten mászok ki a konyhába a nagyszobából, ahol egyedül hagytak. Valahogy átevickéltem a rácson. Ezek nagyon korai emlékek, talán azért épp ezek maradtak meg mégis bennem, mert az egyik nagyon jó volt, a másik pedig nagyon félelmetes. Ezért is akartam mindenáron kijutni a konyhába.”

Félelem volt ez vagy vágyakozás az elfoglalt színész-szülők után? – ki tudja ma már. Az biztos, hogy a színház iránt kialakuló későbbi rajongást nem befolyásolta. Básti Juli már gyerekként tudta, hogy színésznő lesz, de azért előbb még szerelmes.

„Akkor éreztem magam először nőnek, amikor le akartam ugrani egy fiú bicikliről, de sajnos a vázra estem, amúgy lovaglóülésben. Ez most érthető így?” – néz rám nevetve, én pedig szintén nevetve bólogatok, sejtem, mire gondol – napokig iszonyatosan fájt. Azután az óvodában az egyik barátnőmnek volt egy csodálatos, világoskék tütüje, tüll balettszoknyácskája, és nagyon irigyeltem érte, nagyon tetszettek a szép ruhák.

Szerelmes először hatévesen, egy szétálló fülű, hatalmas fekete szemű, fekete hajú, nagyon helyes fiúba lettem, aki viszont a barátnőmbe volt. Úgyhogy volt feszültség.

Számomra elemi szükséglet volt, hogy szerelmes legyek, állandóan az is voltam. Sokszor évekig viszonzatlanul, majd’ megőrültem a fájdalomtól. Nagyon vékony voltam, pipaszár lábú. Tizennégy éves koromban még semmi nem gömbölyödött rajtam, úgyhogy a fiúk szemében alaktalan. Őket az érettebb lányok érdekelték, úgyhogy én csak kínlódtam, ültem az ablak előtt és bámultam kifelé. Nagyon fájt de elképzelni se tudtam másképp az életemet. ”

Egy kislánnyal, aki születése óta színházban tölti a napjait, később a szüleinek végszavaz, már gyerekkorában rengeteg darabot, színészt, rendezőt megismer, két dolog történhet: vagy beleszeret a színházba, vagy egy életre megutálja. Milyen szerencse, hogy Zolnay Zsuzsa és Básti Lajos lányával az előbbi történt.

„A mamám úgy gondolta, hogy meg kellene próbálnom a felvételit, jóllehet az apám hallani sem akart róla. Bennem meg egészséges ösztön működött és egészséges dac, hogy „akkor is megmutatom”, de azért az fájt, hogy az apám nem bízik bennem, a tehetségemben. Ennyi volt, nem több, aztán már ment minden a maga útján. El sem tudtam képzelni, hogy ne ezzel foglalkozzam és el sem tudom mondani, hogy a végigkínlódott iskoláim után milyen boldog voltam a főiskolán. Felnőtt ember lettem, aki azt csinálhatja, amit szeret, ami érdekli! Se fizika, se kémia, se matematika. Már az maga volt a boldogság, hogy túl voltam rajtuk.” Kíváncsi vagyok, ha valamelyik fia egy nap azzal állna elő, hogy elege van a suliból, mit mondana. „Ilyesmire -tudom-nem kerülhet sor, mert a fiúk waldorf iskolába járnak, és imádják. A világgal a gyerekkor szabályai szerint ismerkednek, nem hatvan kilós iskolatáska súlya alatt nyögve. A gyerekek nyitottak, minden érdekli őket. Néha próbálkoznak persze, elbliccelni mondjuk a zongoraórát, de ha elkezdik, már jó. Persze a tanár nagyon számít. Kedvetlenül semmit nem lehet. Ezért ha valamiről sokadszorra mondják, hogy azt nem akarják, nem erőszakoskodom.”

A főiskolás évek után is az ösztönei működtek, amikor nem a Nemzetibe, hanem osztálytársaival, Bezerédy Zoltánnal, Eperjes Károllyal és Máté Gáborral Kaposvárra szerződött.

„Anyám teljesen kétségbeesett. Rettegett, hogy majd vissza tudok-e jönni Pestre. Én meg tudtam, hogy majd úgyis visszajövök. Kaposváron minden nap külön történet volt. Rengeteget tájoltunk, a buszon könnyesre röhögtük magunkat, és éjjel-nappal próbáltunk. Volt, hogy hajnali négykor jutott valami az eszünkbe, hogy azt ki kellene próbálni, és mentünk a színpadra. Alig aludtunk, egyfolytában dolgoztunk. Aztán mégis visszajöttem Pestre, elsősorban Marci, az első fiam miatt. Az apja (Gothár Péter, filmrendező) nem soka segített, mindig forgatott. Próbáltam babysitterrel, de a másfél szobás, kaposvári panelban, -délelőtt-délután próba, este játszom… -ez nem működött. Akkor felhoztam anyámhoz, és ingázni kezdtem Pest és Kaposvár között. Azt sem lehetett sokáig. Hat hónap téboly után Zsámbéki Gábor kínált szerződést a Katonába. Azonnal elfogadtam. Pedig nagyon meggyötört, hogy el kell mennem Kaposvárról. De nem azért szültem, hogy aztán soha ne legyek együtt a fiammal.”

A Katona József Színház gyönyörű szerepeket hozott, és felfedezte Básti Julit a film is. A nagyszerű filmeket aztán fesztiválokra hívták, nem csak itthon, de külföldre is. A film megy, látják, olykor győz is, a díjátadáson pedig mindig történik valami. Amikor megbeszéltük az interjút, és történeteket kértem, Básti Juli azt mondta: úgy van, elég a siránkozásból, sztorizni fogunk.

„A „Kettévált mennyezet” című filmet Manilában is bemutatták , a Fülöp szigeteken. A repülőgépen első osztályon utaztam Franco Nero-val és Virna Lisi-vel. Nero borzalmasan viselkedett. Mindenkit ugráltatott, játszotta a nagymenőt és közben állandóan szívta a fogát,. Virna Lisi meg tizenkétszer öltözött át az út alatt. Szobalánnyal utazott, akit óránként magához rendelt, eltűntek, majd a művésznő a legújabb toalettben visszalebegett a helyére. Én meg kölcsönkért ruhákban mentem, mert nekem magamnak nem volt olyan, amiben a manilai fesztiválon meg lehet volna hajolni. A mamám hívta fel Tordai Terit, aki azonnal segített. Örökké hálás leszek ér. És közben nem láttam a náthától. Érkezéskor figyelmeztettek, vigyázzak, mert a nap irgalmatlan azokkal szemben akik nem szoktak hozzá, de én azt gondoltam, ha már itt vagyok, csak kifekszem, hiszen mikor napozhatok otthon decemberben. Estére – nem túlzok – óriás vörös labdává duzzadt a fejem, és csak a lórúgás allergiainjekciótól lohadt le. Úgyhogy elfoglaltam magam.

Aztán a színház is utazni kezdett. A Három nővérrel jártuk a világot. Kedves Olvasó, képzelje most magát Londonba, ahol egy este az előadás után, Básti Juli épp Vanessa Redgrave-vel beszélget, kanalazza a színésznő kifejezetten nekik készített spenótját, amikor cseng a telefon, és szereplőválogatásra hívják, Sean Connery mellé keresnek női főszereplőt! Önök mit válaszolnának? Nos Ő is igent mondott!

„Az „Oroszország Ház” című film forgatására készültek. Nagy volt a felhajtás. Fotóztak minden irányból, kérdezgettek, szövegeket mondattak, nagyon meg voltak velem elégedve. Végül nem én kaptam a szerepet, de bevallom nem nagyon bántott, mert nem kisebb színésznő ütött ki a nyeregből mint Michelle Pfeiffer.”

Tudom, a következő kérdés árnyékot vet majd a hangulatra, mégis megkérdezem. Milyen az, amikor az ember a sok siker közepette arra ébred, hogy tönkrement a házassága.

„Nagyon rossz volt. Az volt a szerencsém, hogy néhány rövid kapcsolat után újra szerelmes lettem, Puskás Tamásba (színész-rendező) a mostani férjembe. Szóval nem mentem tönkre, de nem volt egyszerű. Elhatároztam, hogy soha többet nem megyek férjhez, és nincs több hazugság: csak olyan férfival élek, aki minden szempontból megfelel és nincs megalkuvás. Tamással 12 év után házasodtunk össze, akkor jöttek a gyerekek, amikor már nem volt zsákbamacska. Nekünk kikapcsolódás, ha otthon vagyunk, öröm a család.

Együtt nevelték Marcit, majd jött a két közös gyerek, Samu és Dávid. A családi élet sokat jelent nekik, de a szakma is része az otthoni életnek.

„Számomra elképzelhetetlen, hogy színész legyek család nélkül, de az sem működne, hogy „csak” családom legyen, színészet nélkül. Ez pont az az élet, amiért boldogan ébredek.”

A Nemzeti Színház öltözőjében megszólal a hívó: kezdődik a próba. Már csak arra van időm, hogy még megkérdezzem, mi kell ahhoz, hogy gondolkodás nélkül játszik gyönyörűt és egészen csúnyát is?

Ez a színház- válaszol nevetve- ehhez volt kedvem. Megőrülnék, ha állandóan csak szépnek kellene mutatnom magam, mint ahogy abból is elegem volt amikor egymás után jöttek a ronda szerepek. A lelket kell nézni, a szépség mögötti csúnyaságot, és a csúnyaság mögötti szépséget. Ez a lényeg. Egy ronda virág is rengeteget adhat, ha mondjuk gyógyító erejű nedvei vannak, míg a csodálatosan szép is lehet mérgező.

Szeretem kicsit megpiszkálni a dolgokat. Szeretem körbejárni, és nem azonnal elfogadni őket. Úgy van, az élet bonyolult, úgyhogy nincs idő unatkozni, munkára fel!