Gyerezsivaj és lónyerítés: a sóskúti lóparadicsom

Tévedtem. Eilika Habsburg maga nyergeli a lovát. Körülötte sürgő-forgó gyerekek, aprók és nagyobbak készülődnek a lovas foglalkozásra. Ők nem a főhercegnét látják az asszonyban, hanem a mamát, a barátot, a lovasedzőt. Egy délutánt töltöttünk velük Sóskúton.

A sóskúti dombra felkapaszkodva az a gondolata támad a frissen érkező idegennek, hogy itt bizony jó lehet lónak lenni. Nemcsak a kellemes környezet miatt, hanem azért is, mert a lovak egy olyan asszonyra vannak bízva, aki gyerekkorától fogva a rabjuk és hódolójuk.
Azt gondolnánk, a Habsburg családban a ló afféle úri passzió, divatos hóbort. De nem. Eilika – Habsburg György, hazánk európai uniós nagykövete, a Magyar Vöröskereszt elnökének felesége – lovas- és parasportedző, gyerekeknek tart rendszeres foglalkozásokat. A társaság vegyes, magyarok és külföldiek egyaránt vannak, Eilika hol magyarul, hol németül szól hozzájuk. Gyanítom, a Habsburg-istálló huszonhat lova is – ebből csak kilenc saját –„kétnyelvű”.
– Húzd ki magad! – kiáltja oda a bemelegítést követően már a lovon állva ügető Zsófinak. Majd a ló vágtára vált, miközben tovább köröz a lovardában a vékony kislánnyal a hátán. Aggódom, nehogy leessen, de Eilika az aggodalom szikráját sem mutatva nyugodtan fogja a kantárszárat. A következő pillanatban már ketten ülnek a patás hátán (mint később megtudom, Bacardinak hívják a szelíd jószágot), különböző kunsztokat művelve egyensúlyoznak. Az ötéves Ildikó legalább olyan ügyes, mint egy évvel idősebb nővére. A „manőverek” közben még össze is nevetnek, látszik, élvezik a lovastornát.


Cigánykerék vágtában

– Mikor ültél először lovon? – kérdezem Habsburg Zsófit, amikor egy szusszanásnyi pihenőre felkúszik a lovarda sarkában álló műlóra. Kedves mosollyal fürkészi az arcomat, bizonytalan a választ illetően. Édesanyja, Eilika segíti ki:
– Olyan korán, hogy nem is emlékszik rá: már a mamája hasában!
– Melyik gyakorlat a legnehezebb a lovastornában? – faggatom tovább a kislányt.
– Talán a vágtában állás. Mamával most gyakorolunk a ló hátán cigánykerekezni! – ered meg a nyelve, s rögtön pattan fel, hogy a műlovon megmutassa tudományát. A cigánykerék után kézen áll, a levegőben spárgázik, a többiek követik példáját.
– Nem félti a gyerekeket? – fordulok Eilikához.
– Mi tanítottuk a lovainkat, nálunk kezdték ezt a fajta munkát, ismerjük minden mozdulatukat. Bacardi már másfél éve dolgozik, nagyon megbízható, kiszámítható ló.
– Lehet, de a ló, akármilyen kezes is, elől harap, hátul rúg, középen pedig ráz…
– Az először érkezők mind ezt gondolják. Egyrészt tudni kell, mit szabad csinálni a lovon, illetve a lóval; másrészt feltétlenül meg kell bízni benne, akkor nem történik baj. Ehhez persze rengeteg munkát kell belefektetni.
Azon tűnődöm, vajon milyen ló a legideálisabb a gyerekek sportolásához. Türelmesnek, nyugodtnak, alkalmazkodónak kell lennie, hogy jól bírja a „gyűrődést”, sorolom magamban. Eilika válasza meglep: a lónak legfőképpen agyilag kell „tisztának” lennie, hogy rá lehessen bízni a gyerekeket.
Ildikóról, Habsburgék másodszülött gyermekéről kiderül: már hároméves korában versenyzett lovastornában. Most, ötévesen egyéniben jobb, mint nyolcéves társai. A legkisebb, a hároméves Károly Konstantin is itt van az édesapjával, pónin már ő is tud lovagolni. Eilika szerint egyelőre mindenre boldogan ráül, aminek négy lába van – még a kutya hátára is.
Ricsi is az itt sportoló Sóskúti Manók csapatát erősíti.
– A közelben lakom, egyedül jövök, hetente vagy három délutánt itt töltök. Imádom a lovakat! – lelkesedik az idén első osztályos fiúcska.
– Ricsi nagyon szorgalmas – dicséri Eilika. – A lovastorna összetett dolog: torna, mozgáskoordináció, erősítés, ügyességfejlesztés és kommunikáció egyszerre. Ráadásul önbizalmat is ad. Az ember közben megismeri a saját testét, lelkét és fegyelmet tanul. Az agresszívabbak lenyugszanak, odafigyelnek a kisebbekre. A gyerekek a lovaglás mellett megtanulnak lovat pucolni és felszerszámozni is. Ricsi például imád lovat takarítani. Mindig szívesen segít a foglalkozás után – nem szeret lócitromba lépni. Hiába, ez is hozzátartozik a dologhoz. Különben azért is nagyszerű ez a sport, mert ha valaki lóhátra ül, tíz perc után megmondom, milyen ember.


Küzdelem és sikerélmény

Egy szülőt pillantok meg a lovarda ajtajában. A filigrán asszony, Monostori Ágnes szinte áhítattal, csillogó szemekkel lesi a lovakat, miközben éppen átöltöző lányát, Várhelyi Ritát várja. Érkezéséig szívesen osztja meg velem történetüket.
– Rita tizenhét éves, születése óta sérült. Máig nem tudni, pontosan mi a baja, a tünetei hasonlítanak a Williams-szindrómához. Valószínűleg még méhen belül történhetett vele valami. Négy hónapos volt, amikor kiderült, hogy súlyos szívbeteg, akkoriban le is mondtak róla az orvosok. Ezt idővel kinőtte, de lassan fejlődött. Sokat betegeskedett, gyenge volt az immunrendszere. Mindent később és másként csinált, mint egészséges kortársai. Először az életéért küzdöttünk, később pedig azért izgultunk, hogy minél kevesebb rendellenességre derüljön fény. Hároméves koráig egyetlen szót sem mondott, akkor logopédus tanította meg beszélni. S majdnem három volt, amikor járni kezdett. Eleinte a szívbetegsége miatt nem tornázhatott, négyéves korától a születésük óta sérültekkel foglalkozó Gézengúz Alapítvány óráira hordtuk tíz esztendőn át. Emellett több helyen próbálkoztunk lovaglással. Szeretem a lovakat, rövid ideig magam is tanultam lovagolni. Már nem is emlékszem, hogyan kerültünk ide. Valaki mesélt Eilikáról, legfőképpen „szájhagyomány” útján terjed az ilyesmi. Április óta jövünk rendszeresen. Azóta Rita leküzdötte az állatoktól való félelmét, javult a mozgáskoordinációja, az egyensúlyérzéke, mindez szép eredmény, de a legfontosabb, hogy a lovaglással sikerélményt kap. Büszke a saját teljesítményére: vágtázva is megüli a lovat, ma már önállóan jár terepre.
A foglalkozás végeztével kiürül a lovarda, mi Eilikával – néhány szelíd kutya társaságában – maradunk még beszélgetni. Úgy látszik, az ebek szívesen telepszenek a műlovak lábához hűsölni.
– Az emberek mennyire fogadnak el egy főhercegnét lovasedzőnek?
– Akik itt lovagolnak, nem ezért, és nem is a név miatt jönnek, hanem a minőségi szolgáltatásért. Vannak, akik azt gondolják, ez a Habsburg Eilika csak lovagolgat egy kicsit a jó levegőn, megy néhány kört és kész. Pedig a valóság egészen más. Lovakkal és gyerekekkel foglalkozni nehéz, felelősségteljes munka. Naponta öt lovat lovagolok, edzéseket tartok, reggel héttől éjfélig talpon vagyok. Hétvégenként versenyekre viszem a gyerekeket, van, hogy húszat is egyszerre, amihez mindent nagyon jól meg kell szerveznem. Ez gyakran nem fér bele napi nyolc órába, így általában sokkal többet dolgozom. Rendszeresen szervezek lovastáborokat is, imádom csinálni.
Eilika munkával kapcsolatos hitvallása, hogy a ló hátán mindannyian egyformák és egyenlők vagyunk. A lovon a betegnek és az egészségesnek is ugyanúgy négy lába van. Másik fontos ars poeticája: a lovaglásban minden lehetséges. Csak az a fontos, hogy tudjuk, mit szeretnénk elérni, és merre van a cél. A győzelem a versenyek alkalmával és az egészségért vívott hosszú küzdelemben is mindössze egyetlen rövid pillanat. Ezért a röpke pillanatért dolgozik lovas és lovasedző akár hosszú évekig is. Mégis meggyőződéssel vallják: megéri az erőfeszítés.


Egész évben jószolgálat

Sok mindenről beszélgetünk még. Mi most egy lovastorna részesei lehettünk, de emellett Sóskúton foglalkoznak még díjugratással, díjlovaglással, lovastusával és parasporttal, ami a mozgássérültek lovassportja. Ha egész nap csak egyféle program közül lehetne választani, az gyereknek, felnőttnek egyaránt monoton és fárasztó lenne. Eilika parasportoló tanítványával, Bettina Einsteinnel büszkélkedik, aki idén bajnokságot nyert díjlovaglásban. Mivel nincs keze, a lábával irányítja a lovat, s a szájában tartja a kantárt.
A főhercegné maga is versenyez mind a mai napig. Mert kell a visszaigazolás, a „tükör”, mit, hogyan csinál együtt ló és lovasa.
Szóba kerül a kilenc éve működő Habsburg Eilika Alapítvány is. Több helyen is elkél a segítség: például kórházakat támogatnak adományaikkal, hátrányos helyzetű gyerekeket segítenek; vannak, akik csak azért nem maradnak ki a lovaglásból, mert költségeikhez hozzájárul az alapítvány. A Habsburg családban – ne feledjük, György a Magyar Vöröskereszt elnöke – a jószolgálat egész éves program.
Eilika nagyon szereti a lovakat. De elsősorban édesanya, van három gyereke.
– Mama vagyok: a család a legfontosabb! – mondja, miközben kilépünk a lovardából. – Néhányan időnként tréfásan megjegyzik, úgy vélik, itt Sóskúton valóságos feng shui szigetet teremtettünk magunk körül. Húsz évvel ezelőtt jöttem el a szülői házból. A világ számos pontján megfordultam, úgy érzem, igazi otthonra leltem ezen a szép domboldalon. Nincs honvágyam, szerencsére gyakran meglátogatnak bennünket messzebb élő szeretteink.
– Hiányzik valami az életéből?
– Az eső! – mondja nevetve.
Búcsúzunk. Kemény, határozott a kézfogása. Elindul az impozáns házba, amelyben még a lábtörlő is stílusos: erdőben lovagló párost ábrázol. A férfi lova barna, a nőé fehér, kutya kíséri őket. A ház ablakaiban különféle, szalmából és fából életre keltett lovakat látni. Színesek, mintásak – mintha valaki jókedvében festette volna be őket a családi szigeten, ahol bizony nem csak lónak, de gyereknek lenni is nagyon jó.