A fasisakos leány

Valamikor régen, az egyik faluban élt egy ember, s vele együtt a felesége. Éveken keresztül boldogok voltak, nem volt gondjuk semmire, de aztán rájuk köszöntött egy rosszabb korszak, aminek a végén nem maradt egyebük, csak a leányuk, aki olyan szépséges volt, akár a hajnal. A szomszédok kedvesek voltak velük, mindenben segítették őket, de mégis úgy gondolták, jobban teszik, ha elköltöznek egy olyan helyre, ahol senki sem ismeri a történetüket.

A leánynak sok munkája akadt: takarítgattak, a parányi kertben dolgozgattak. Az öregember azonban semmit sem csinált azon kívül, hogy a ház előtt üldögélt, és a múlton, meg az elvesztett vagyonon merengett. Napról napra rosszabb lett a kedve, és végül addig gyötörte magát, míg ágynak esett, ahonnan nem is kelt fel már többé. Az asszony, meg a leány hónapokon keresztül gyászolta az öreget. Semmiben sem leltek örömöt, semmin sem nevettek, még egy aprócska mosoly sem jelent meg az arcukon. Egy nap aztán az asszony ránézett a leányra, és megállapította, hogy sokkal szebb, mint annak előtte. Örvendett a szíve, de meg is rettent, mert úgy gondolta, ebből még sok bajuk lehet.

Jó anyához illőn megpróbált mindent megtanítani a lánynak, igyekezett lekötni a leány figyelmét, mindig adott neki valamilyen munkát, hogy ne legyen ideje magával foglalkozni. A lány mindent megtett, amit az anyja kért tőle, és nem is törődött se a külsejével, se azzal, hogy mások milyennek tartják. Így teltek-múltak az évek.

Történt aztán, hogy az egyik tavaszon az asszony nagyon megfázott. Eleinte nem törődött a dologgal, de egyre betegebb lett, és érezte, nem él sokáig. Magához hívta a lányát, és közölte vele, hamarosan egyedül marad a világban, egyedül kell gondoskodnia magáról, nem számíthat senkire. Elmagyarázta, hogy egy ilyen gyönyörű leányt nagyon sok veszély fenyegethet, ezért a fejére húzott egy fasisakot, ami eltakarta a haját és az arcát, majd megígértette vele, hogy csak akkor veszi le, amikor egyedül van. - Ne lássa senki, milyen szép vagy, mert könnyen bajba kerülhetsz a külsőd miatt.

Miután ezt is elmondta, lehajtotta a fejét a párnájára, és meghalt. A leány sokáig siratta az édesanyját. Egyedül maradt a világban, de nem adhatta át magát a gyásznak; dolgoznia kellett, hogy megéljen. Mivel már nem volt senki, aki miatt a házban, a faluban maradt volna, összeszedte a ruháit, és nekivágott a nagyvilágnak. Átkelt a dombokon, és addig ment, amíg eljutott egy gazdag földesúr házához. Ott szolgálatot vállalt, hajnaltól késő estig keményen dolgozott. Nem szegte meg az anyjának tett ígéretét: bármilyen nagy volt a meleg, a fején tartotta a fasisakot, hogy eltakarja haja és arca szépségét.

Ám bármennyire is próbálta takargatni magát, szépségének hamar híre terjedt. Az ifjak közül sokan hittek, sokan nem a pletykáknak. Akadtak olyanok, akik a háta mögé osontak, és megpróbálták leemelni a fejéről a sisakot, hogy kiderítsék az igazságot. A leány minden alkalommal kivédte ezeket a támadásokat, nem szabadult meg a sisakjától akkor se, ha kérlelték, akkor se, ha fenyegették, és akkor se, ha jutalmat ígértek.

Történt aztán, hogy a földesúr egy nap a mezõn járt, ahol a fasisakos leány dolgozott. Az uraságot annyira meglepte a leány szorgalma és ügyessége, hogy megállt, és figyelni kezdte. Feltett neki néhány kérdést, és amikor ezekre kielégítő választ kapott, magával vitte őt a házába, ahol kijelentette, hogy attól fogva nem lesz más feladata, mint hogy ápolja a betegeskedő úrnőt. A leány ekkor azt hitte, túljutott az embert próbáló időszakon, ám tévedett: a neheze még csak ezután következett. Nem sokkal azután, hogy a leány az úrnő ápolója lett, Kjotóból hazatért az úrfi. Ennek a fiatalembernek már elege lett a nagyvárosból, meg mindabból, amit ott megélt, boldogan vonult vissza az apja birtokára. Reggelente a kertben sétálgatott, így egy alkalommal meglátta a fasisakos leányt. Az anyjához sietett, kifaggatta őt, megkérdezte tőle, ki ez a különös lány, honnan érkezett, és miért takarja el az arcát, a haját. Az anyja azt felelte, hogy a leány nagyon kedves és rendes teremtés, s csupán egy hibája van: makacsul ragaszkodik a sisakjához. - Senki rá nem tudja venni, hogy megszabaduljon tőle! Az ifjú úr csak nevetett ezen, de egyetlen szóval sem árulta el, hogy mire készül. Egy forró, nyári napon éppen hazafelé tartott a sétájából, amikor meglátta a leányt, ahogy ott térdel a patak partján, és hűs vízzel mossa az arcát. A sisak ott hevert mellette. Az ifjú úr elrejtőzött az egyik fa mögé, és onnan addig leskelődött, míg végül sikerült megpillantania a leány gyönyörű arcát.

Azonnal elhatározta, vagy a fasisakos leány lesz a felesége, vagy senki. Hazasietett, és közölte a szüleivel, milyen döntésre jutott. Az apja is, az anyja is nagyon mérges lett szavai hallatán, és nyomban elmondták az ifjúnak a szolgálóról szóló, nem éppen hízelgő pletykákat. Sokat beszéltek, mégse tudták rávenni fiukat, hogy gondolja meg magát, az ifjú úr fejében ugyanis végig az járt, hogy a titokzatos teremtés előbb-utóbb a felesége lesz. A földesúr és a felesége végül beletörődött a fiú döntésébe.

Amikor ez is megvolt, a fiatalúr odaállt a leány elé, és közölte vele, hogy feleségül szeretné venni. Biztosra vette, hogy a leány nem utasítja vissza, hiszen bolondnak kell lennie annak, aki egy ilyen gazdag kérőt kikosaraz. Ám mégis ez történt. A fasisakos leány nemet mondott a fiatalúrnak, és igaz, hogy titokban sokat sírdogált emiatt, de nem másította meg elhatározását.

Egy éjjel aztán álmot látott. Az édesanyja jelent meg előtte, s arra kérte őt, hogy menjen feleségül a fiatalúrhoz. A leány, mint mindig, most is azt tette, amit az anyja kért tőle: amikor a fiatalember ismét arra kérte, hogy legyen a felesége, már nem utasította vissza őt. A gazda és a felesége nekilátott, hogy illő esküvőt rendezzenek a fiuknak. Az emberek persze rosszindulatú pletykákat terjesztettek a fasisakról; azt híresztelték, hogy a leány azért nem mutatja meg az arcát, mert a démonoknál is rútabb. A fiatalúr csak nevetett rajtuk - ő tudta, mi az igazság.

Amikor elérkezett a nagy nap, a leány magára öltötte azt a gyönyörű ruhát, amit a vőlegényétõl kapott ajándékba, és le akarta emelni a fejéről a fasisakot, hogy a szolgálók szépen feltűzzék a haját, ám a sisak meg se moccant. A leány húzta, rángatta, feszegette, addig erőlködött, míg végül már zokogott a fájdalomtól, ám hiába. A sisak sehogy se jött le a fejéről. A nagy sikongatásra beszaladt hozzá a fiatalúr, és amikor megtudta, mi a baj, gyorsan megnyugtatta a leányt, hogy sisakkal vagy anélkül, ő mindenképpen feleségül veszi. Amikor leültek a díszhelyen, a vendégek nevetgélni és duruzsolni kezdtek; gúnyos megjegyzéseket tettek a leányra, aki még mindig nem szabadult meg a sisaktól.

- Biztos valami komoly takargatnivalója van! – mondták néhányan.

- Persze - felelték erre a jól értesültek. - Nem meri megmutatni magát, hiszen rútabb ez a démonoknál is!

Ám mikor elérkezett a pohárköszöntő ideje és a leány felhörpintette a finom, ünnepi bort, abban a pillanatban csodálatos dolog történt. A sisak hirtelen darabokra repedt és a padlóra hullt. A faszilánkok drágakövekké változtak, szépsége minden más kinccsel vetekedhetett volna, csak a menyasszonyéval nem.

A földesúr és a felesége elégedetten szemlélte a gyönyörű menyasszonyt, az vendégek pedig abbahagyták az

élcelődést; a gúnyt felváltotta bennük az irigység.

Így történt, hogy a szegény leány, aki hű maradt az anyjának tett esküjéhez, végül gazdag úri hölgy lett. Boldogan élt a férjével, és sok-sok gyermekük született, akik az egész országban híresek voltak szépségükről.

Japán népmese

Novella Kiadó