Régóta ismert, hogy a háborús veteránok közül sokan tapasztalnak szívbetegségre utaló panaszokat, de még mindig nem sikerült tisztázni, hogy ez ténylegesen szervi szívkárosodás következménye, vagy lelki sérülések okozzák.
A XX. század első felében jelent meg a sokfelé kutatott
orvosi témák között a "megzavartan működő szív", a "krónikus
fáradtság tünetcsoport", illetve katonaszív fogalma. A
katonaorvosok a hadban álló országokban olyan kórházi osztályokat kerestek,
melyekben a komplex kérdést megfelelően tudják vizsgálni.
A tünetek között szerepel a szívtáji fájdalom, fáradtság,
szédülés, nehézlégzés - jobbára akár már negyedórányi terhelést követően.
A kutatásvezető emlékeztet arra, hogy Jacob Mendez Da Costa már
az amerikai polgárháború után 200 ilyen eset vizsgálata alapján sem tudott
választ adni arra, hogy a tarka panaszcsoportnak mi a magyarázata. Az amerikai
katonaorvos leírta, hogy ezeknek az embereknek 38,5 százaléka kemény harctéri
küzdelmekben vett részt és sokat gyalogolt, 30,5 százalékuknak a panaszok előtt
hasmenése volt.
Adatok szerint az I. világháború során a katonák
leszerelésének harmadik leggyakoribb okaként a szívbetegséget tüntették fel.
Londonban 1916-ban az egyik legismertebb kórház, a Hampstead Hospital külön
osztályt szervezett, ahol a "katonaszív" diagnózissal fölvett
betegeket kezelték.
A kórlapok szerint a leggyakoribb panasz a mellkasi
fájdalom, nehézlégzés, gyors kifáradás, szédülés volt. A kor leghíresebb
szívgyógyásza Thomas Lewis kapitány volt, aki a panaszok hátterében a
legkülönbözőbb betegségeket fedezte fel: bakteriális fertőzést, korábban
lezajlott reumás sokízületi gyulladást és olyan eltéréseket, melyeket ma vírus
okozta szívbetegség következményének gondolhatnánk.
Meglepő módon az akkori diagnosztikus felfedezések, mint az
EKG, melynek a későbbi Sir Thomas Lewis egyik kiemelkedő kutatója volt, szinte
nem is szerepeltek a "katonaszív" vizsgálatában. A mostani háborúsveteránok panaszainak hátterében a szakorvosok
döntően a lélektani károsodások jelentőségét hangsúlyozzák.
