Kalandos utazás

Egy nyári reggelen kirándulni mentünk a szüleimmel és a játékaimmal a jánoshegyi erdőbe. Egyszer csak utunkba akadt egy öreg tölgyfa és egy ismeretlen nyelven mormolt valami különleges szavakat. „Tuhuhut buhut váncászá mászászé koolhászá ághándászé.”

Nem értettük, de amikor elhallgatott, csoda történt. A bőröndömből kiugrott a játékrobotom, akkora lett, mint én, és hozzám szólt:

„2010, 10 óra 22 perc, 32 másodperc. Az erdő száz elágazásához értünk. Ahhoz, hogy megtaláljátok a jó utat, meg kell fejtenetek egy rejtvényt.”

Íme a feladat: Ava pivi rovos uvu tovon meven jeve tevek tovo vávább.

Tudtam, hogy ez a nyolcévesek titkos nyelve, és mivel én nyolc éves vagyok, könnyen kitaláltam, így hát elindultunk a piros úton.

Egyszer csak koromsötét lett. Kissé megijedtünk, de abban a pillanatban megjleent egy fénytündér, és elvezetett minket egy várhoz. Bementünk a várba, és egy hosszú folyosót láttam meg. De nem akármilyen folyosó volt, hanem mindenféle középkori csapdák vártak ránk. Hasonlított a budai várhoz, de mintha régebbi lett volna…

A robot azt mondta: „Menjetek át ezen a hosszú folyosón és ott megtaláljátok az Éjszívű királynőt. Adjátok át neki ezt a pergamentekercset.”

Nagyon megijedtem, mert hogyan tudnánk átmenni ilyen furcsa folyosón, és én még csak egy gyerek vagyok. De bátorságot gyűjtöttem és készen álltam az útra.

Az első csapda egy aranypénzzel teli erszény volt, amely az úton hevert. És mivel apa üzletember volt, fel akarta venni, de anya ösztöne megmentette, mert ezt kiáltotta:

„Ne próbáld meg! Nézz fel, ott egy háló, arra vár, hogy felvedd a pénzt, és ha hozzányúlsz, mindnyájunknak annyi!”

Továbbmentünk. Elérkeztünk egy útelágazáshoz. Az út közepén egy tulipános faragott szék állt, rajta egy ékszerekkel tele szelence.

Anya ki akarta nyitni, de apa rászólt:

„Várj azzal a dobozzal! Alatta szétnyílik a föld, és egy földalatti börtönbe kerülünk!”

Otthagytunk a szelencét, és tovább haladtunk. Egy csúszós padlón vezetett tovább az utunk. Nagyon furcsa szagot éreztünk, kicsit elálmosodtunk, de anya kémikus volt, és megállapította, hogy egy mérgező gáz terjedt valahonnan, biztos a királyokat akarták megmérgezni egykor. Gyorsan futottunk át a hosszú, csúszós folyosón.

Ám alig nyugodtunk meg, egy szöges út következett. Hatalmas vasszögek álltak ki mindenhonnan. Fáradt voltam. Sírni kezdtem, mert vissza nem fordulhattunk, előre nem mehettünk, így hát mi lesz velünk, itt fogunk elveszni?!

Könnyeim miatt látásom elhomályosult, és már nem láttam a szögeket. Akkor eszembe jutott, hogy egyszer a moziban voltam, és láttam egy nagyon megható filmet, sírni kezdtem. Ültem és sírtam, és már nem láttam a képernyőt. Akkor valami furcsa történt. Jobban megnéztem a szögeket, és rájöttem, hogy az egész vetítve volt csupán. De ki vetítette oda?

Elnevettem magam, majd elindultam. Anya és apa utánam kiáltottak:

„Jaj, kislányom, mit teszel?!”

Abban a pillanatban a szögek eltűntek. A hang megszakította a képet. A folyosó véget ért, és a végén egy középkori lovagnak öltözött őr tovább vezetett minket a trónterembe. Ott ült előttünk egy gyönyörű királylány, szomorú szemekkel. Margitnak hívták, fekete hosszú ruha volt rajta. Kezében liliom. Elámultam. Bedugtam a kezem a zsebembe, hogy megmutassam neki a királylány babámat, de az nem volt a zsebemben. A királylány babám maga volt előttem élőben. Átadtuk neki a levelet.

A királylány szemében könny csillant meg, majd odavezetett minket egy nagy mahagóni kapuhoz. Amint kiléptünk rajta, ott volt a robot. Már várt minket.

„Visszajöttetek a múltból? Sok idő telt el. Menjünk hát!” És mi követtük.

Nem tudom, mennyi ideig mehettünk, de elértünk egy bolthoz, az erdő közepén. A bolton felirat: Háziállatok.

Bementünk, és ámulatunkra láttunk ott zebrákat, vízilovakat, oroszlánokat, zsiráfokat, orrszarvúkat és krokodilokat. Akkor az egyik zebra megszólalt:

„Szerencse, hogy megérkeztetek!”

„Miért?” Kérdezte anya.

„Mi vagyunk az utolsó háziállatok, a többi elpusztult. Az emberek csúnya bánásmódja, és a környezet szennyezése az oka. Mentsetek meg minket. Ti tehettek értünk!”

Az erdőben meglátunk egy zebrát, amit éppen üldözött egy vadász.

„Bujtassatok el kérlek, mert mindjárt a vadász falán találom magam!” Mondta lihegve a zebra. A robot gyorsan mondott egy varázsszót, a zebra kicsi lett, és kinyitotta a hasát, belebújt a zebra. Jött a vadász, és megkérdezte tőlünk: nem láttak egy zebrát? A robot rám kacsintott, és azt mondtam, hogy: nem.

Elment a vadász. Kijött a zebra, és megköszönte, hogy elrejtettük, és megkérdezte, mit szeretnénk cserébe. Elgondolkoztam. Azt hiszem, a legjobban azt szeretném, ha otthon lehetnék, a saját ágyamban. Mondtam.

A zebra mélyen a szemembe nézett, majd így szólt. Úgy legyen!

Mintha egy labirintuson mentem volna át, amikor meghallottam anyukám hangját. „Ébredj, hasadra süt a nap! Elmegyünk a János-hegyre, hiszen végre az egész család ráér!” Mosolyogtam, gyorsan felöltöztem, és indulás előtt még zsebre vágtam a kedvenc játékaimat…

Kovács Ráchel, 8 éves