Az elkóborolt kecske

Ritkán esett meg Naszreddin Hodzsával, hogy gyalogszerrel kelljen megtennie egy hosszabb utat. Most mégis ez történt. Régi jó ismerőse, akihez Bokharából jövet tért be, néhány napra elkérte a Hodzsa öszvérét. Az őszi betakarítás ideje volt, a sajátja mellé szüksége volt egy másik igavonóra.

Hodzsa egy darabig a fejét vakargatta.

– Tudod, az az igazság, nem nagyon szeretem másnak odaadni az én hűséges társamat. Még kedves ismerősömnek se. Aztán meg gyalogolni se szeretek… Milyen messze van még ide a falum!

– Megértelek – mondta az ismerőse –, de te is értsd meg az én helyzetemet. Ha nem végzek az esők beköszönte előtt a betakarítással, oda a termés fele. Így se lesz sok, hát akkor meg mi marad belőle? Szegény ember vagyok, és még szegényebb leszek így.

Hodzsa ismét megvakarta a fejét, majd az öszvére nyakát veregetve így szólt az állathoz:

– Ugye, itt maradsz segíteni a mi barátunknak? Nagy szüksége van most a te erődre is. Én hazagyalogolok, és egy hét múlva visszajövök érted.

Az öszvér elgondolkodva hallgatta gazdája szavait. Érteni nem értette, de a szándékot megsejtette. Jó hangosat ordított, így jelezte a beleegyezését.

– Jól van – simogatta meg Hodzsa a sörényét –, rendes jószág vagy, hogy elvállalod. Csak az nem tetszik, hogy ilyen könnyen megválsz tőlem, ha pár napra is…

Az öszvér most már nemcsak ordított, hanem toporzékolt is. Ez meg annak a jele volt, hogy továbbra is nagyon ragaszkodik a gazdájához.

A szegény ember szekérbe fogta az öszvért a sajátja mellé, s már indult is a mezőre. Sürgette a sok dolog. Hodzsa lehorgasztotta a fejét, és gyalogosan nekivágott a hazafelé vezető útnak.

Már órák óta taposta az út göröngyös földjét, amikor a távolban feltűnt előtte egy emberalak. „Na, lesz egy útitársam!” – gondolta, s az inge ujjával letörölte homlokáról a verítéket. Az ismeretlennek is valami ilyesmi járhatott a fejében, mert ahogy hátranézett, megállt, s bevárta Hodzsát.

Szakadt ruhájú koldusféle volt, az ilyenek tucatjával csellengtek a bazárokban. Mély meghajlással köszönt. A hangjából azonban nem érződött a koldusokra jellemző alázat. És a szemében is olyan fény villogott, hogy a jámborabb emberek háta borsódzott tőle.

Hodzsa is gyanakvó szemmel méregette.

– Ki vagy te, jóember? – kérdezte. – Honnan jössz?

– Nyomorult vándor vagyok – mondta az. – Sehonnan jövök és sehová megyek.

– Se otthonod, se családod?

– Még egy útitársam sincs. Ezért is örültem meg neked, amikor megláttalak… Ha megengeded, veled tartok egy darabon…

– Miért ne engedném? Legalább addig se unatkozom magamban.

Mentek, beszélgettek. Hodzsa nagy ravaszul mindent kiszedett belőle, még olyan dolgokat is, amelyeket az nem akart elmondani. Egyre inkább az volt a gyanúja, hogy emberét nem a koldusok, hanem a tolvajok és naplopók között látta valamikor. De mivel nem volt benne biztos, elhessegette a gondolatot. Minek törődjön azzal, kicsoda, micsoda ez az ember, úgyis elválnak az útjaik az első kereszteződésnél.

Magas, sűrű erdőn haladtak át. Fáradtak voltak a sok gyaloglástól, letelepedtek hát egy füves tisztáson. Már éppen szundítani akartak egyet, amikor hirtelen mekegés ütötte meg a fülüket. Fehér szőrű, tarka fülű kecske legelészett a fák közt.

– Nézd már, ez meg honnan került ide? – ámult el a vándor.

– Biztosan elkóborolt a nyájtól – mondta Hodzsa.

– Milyen duzzadt a tőgye, meg kellene fejnünk! Nagyon megéheztem reggel óta.

– Hát fejd meg! Megihatod az én részemet is, mert nem szeretem a kecsketejet.

A vándor felállt és a legelésző kecskéhez indult.

Már csak néhány lépésre volt tőle, amikor egy bokor mögül nagy, bozontos kóbor kutya rontott elő. Egyenesen a kecskére vetette magát. Pillanatok alatt a földre döntötte.

A vándor rémületében a legközelebbi fához szaladt, s amilyen gyorsan csak tudott, felmászott rá. A félelem beléfojtotta a szót, egyetlen kiáltás nem jött ki a torkán.

Némán várta, hogy Hodzsa is kövesse. Az azonban másként cselekedett. Felkapta a vándor botját, és a szerencsétlen kecske védelmére kelt. Ott ütötte az acsargó ebet, ahol érte. A kutya lassan elengedte a megcsupált kecskét, de akkor meg Hodzsára támadt rá. A nadrágja szárát széthasította a fogával, s még botot markoló kezét is megharapta. Hosszú percekig viaskodtak, mire Hodzsának sikerült elzavarnia. Nyüszítve menekült a fák közé.

– Most már lejöhetsz, eltakarodott! – kiáltotta oda a vándornak Hodzsa, miközben a remegő kecskét nyugtatgatta.

A vándor félénken óvakodott közelebb.

– Ha már megmentettük, legyen a miénk! – szólalt meg kicsit határozottabb hangon.

– Megmentettem! – nézett a szemébe Hodzsa. – Te inkább az életedet mentetted!

– Az igaz, hogy te zavartad el a kutyát, de az én jó botommal. Ha az nincs, lehet, hogy már nem is élsz.

– Nem olyan könnyen adom én az életemet! Különösen egy kutyának.

– Mit akarsz hát tenni vele?

– Visszaviszem a nyáj gazdájának!

– Te bolond vagy, barátom! Semmiért kockáztattad az életedet? Inkább vágjuk le és süssük meg! Micsoda remek vacsorát csaphatnánk belőle!

– A kecske nem a miénk!

– De mi találtuk meg!

– Furcsa elképzeléseid vannak neked az életről, effendi. Ami a másé, azt nem vehetjük el. Ha megtaláltuk, vissza kell adnunk a tulajdonosának. Látom, te a tolvajok közt nőttél fel, azok gondolkodnak így!

A vándor égő szeme Hodzsára villant. „Így csak olyan ember beszélhet – gondolta – akinek valami köze van a hatalomhoz. Még a végén kiderül, ez is olyan!” Szó nélkül felkapta a botját, és gyors léptekkel nekivágott egy sötét erdei ösvénynek. Mielőtt azonban összecsapódtak volna mögötte a bokrok, még visszakiáltott:

– Ostoba alak! Soha ne kerülj az utamba!

Hodzsa nem szólt rá semmit. A hallgatása elárulta, mit gondol az efféle emberekről.

Megfogta a kecske nyakán a szíjat, és elindult vele egy másik ösvényen. Ahogy kiértek az erdőszélre, kolompszó hallatszott a közelből. Ott volt a nyáj nem messzire.

– Megtaláltuk a kecskédet az erdőben és visszahoztam – mondta Hodzsa a pásztornak.

– Köszönöm, barátom, nagyon köszönöm! – hálálkodott az. – A legjobban tejelő kecském. Már azt hittem, felfalták a vadkutyák.

– Majdnem ez történt… – mondta Hodzsa, és elmesélte, hogyan mentette meg az állatot.

A pásztor szájtátva ámuldozott Hodzsa merészségén.

– Te nemcsak becsületes ember vagy, hanem bátor is – mondta aztán. – Az ilyenek többet érdemelnek a puszta köszönetnél!

Fogott egy kisbárányt és Hodzsa kezébe nyomta.

– Vidd haza és neveld fel! Neked adom. Ha jól gazdálkodsz vele, egész nyájad lehet nemsokára. De a társad miért nem jött veled? Neki is adtam volna egy bárányt.

– Mert annak a kecske kellett volna!

Hodzsa mosolygott, s az öreg pásztor arca is felderült.

– Aha, értem! – mondta. – Mindent értek!

A báránnyal a hóna alatt még nehezebb volt a gyaloglás. De Hodzsa lelke nyugodt volt, ezért is fütyörészett olyan jókedvűen.

General Press Kiadó