A királylány vándorkövei

Salgótarjántól alig nyolc kilométerre, Somoskőújfalu felett emelkedik az erdőkkel borított vadregényes Karancstető. E bérc csúcsán még ma is áll az idő által megtépázott régi kápolna...

A kis épület köveiről, annak építéséről színes-érdekes történetet tudnak az idevalósiak.

Hajdanában, réges-régen, több száz esztendővel ezelőtt, a vesztes muhi csata után IV. Béla király a Bükk és a Mátra után a Karancs hegység sűrű rengetegeiben talált menedéket. Egy kora tavaszi estén fáradtan érkezett ide a király és hűséges kísérete. Ez a hely pedig nem volt más, mint a Karancstető alatti lapos, füves terület, a Karancspallaga.

– Rettenetes szomjúság kínoz – szólalt meg váratlanul a király, majd alél¬tan hanyatlott a gyenge gyepre.

– Vizet, vizet – határozták el gyorsan a hűséges vitézek, majd minden irányban szétszéledtek, hogy az ájult királynak vizet szerezzenek.

Nagy szerencsére nem is kellett sokáig kutatniuk, mert hamarosan a Karancspallaga laposán egy bővizű forrásra akadtak. Nosza gyorsan meg is töltötték tömlőiket, hogy az alélt királynak életadó vizet vigyenek.

Nagyokat kortyolt a király, és nemsokára minden fáradtsága el is múlott.

– Halljátok, hűséges vitézeim – szólalt meg halk hangon az erőre kapott király. – Ily pompás vizet, mint ez, még soha életemben nem ittam.

A jelenlevő vitézek ugyancsak így vélekedtek. Nem is mentek el onnan jó ideig, talán több napot is a Karancs rengetegeiben töltöttek.

Amikor pedig kitakarodtak az országból a fosztogató tatárok, a király két nagy, tömlőkkel megrakott társzekeret küldött a karancspallagai forráshoz, hogy abból vigyenek neki a szolgák. Vittek is azok többször egy esztendőben, mert a király annyira megkedvelte a forrás vizét.

...Történt pedig az évek multával, hogy a második honalapítónak nevezett nagy király sírba szállott. Előtte azonban így rendelkezett legkedvesebb leányának, Margitnak:

– Édes gyermekem, én már nemsokára elhagyom ez árnyékvilágot... De meghagyom neked, hogy a karancspallagai forrásnál, hálám jeléül, egy ká¬polnát emeltess.

A király legkedvesebb leánya ekkor erős ígéretet tett haldokló atyjának, hogy utolsó végakaratát teljesíteni fogja. És ahogy a királylány megígérte, úgyis cselekedett. Egy szép májusi napon lóhátra ült, és népes kíséretével együtt meg sem állt a szépséges Karancspallagáig.

Ebben az időben a falu szélén, nem messze az erdőtől, élt egy híres-nevezetes kőműves mester. Olyan híres volt, hogy még a királyi udvarban is tudtak róla.

– Kedves mester uram, derék alattvalóm – fordult hozzá a királyleány. – Hordass ide nekem erős köveket, s itt a forrás közelében építs egy gyönyörű kápolnát. Ez megboldogult királyatyám végső kívánsága, amit teljesítenem kell.

Ki is ment a híres, de eléggé rátarti kőműves a királylánnyal a Karancspallagára, hogy kijelöljék a kápolna helyét.

– Felséges és szépséges királyleány – hajolt meg illedelmesen a híres kőműves. – Én tisztelem-becsülöm megboldogult Béla királyunk végakaratát, de azt szeretném, ha ez a gyönyörű kápolna a hegy tetején, a Karancstetőn épülne fel. Hadd látszódjék messze, hadd hirdesse nagy és dicső Béla királyunk örök emlékét.

Gondolkodóba esett a királyleány, de végül is tagadólag rázta meg a fejét.

– Nem, kedves mesterem. Noha a te szavaidban is van igazság, de sírba szállt atyám nekem így rendelkezett. Ezért itt fogod felépíteni a forrás mellett a kápolnát.

A híres, de elég rátarti mester nem szólt semmit, csak némán meghajolt. A királylány szava bizony parancs volt az ő számára is.

Több napig is itt tartózkodott a szépséges királyleány népes kíséretével együtt. Vadászott és lakomázott, de főként arra ügyelt, hogy minél szebb és jobb köveket hordjanak oda a környék jobbágyai a somosi építőmester felügyelete alatt.

– Hát akkor fogj is hozzá az építéshez – parancsolta neki a királyleány.

– Nemsokára így lesz, felséges királykisasszony. Csak az a baj, hogy tönkrement a mérőónom, s fel kell mennem Budára újat vásárolni.

A királyleány elhitte ezt, és belenyugodott, hogy a kőművesmester később kezdje el az építkezést. Pár hét elteltével pedig egész háza népével felkerekedett és visszalovagolt Budára. Igaz, maga helyett egy királyi ispánt hagyott ott, akinek feladatává tette, hogy az építkezésre ügyeljen.

– No, mikor kezded el az építkezést? – kérdezte azután a kőművest, hogy az új mérőónnal hazatért Budáról.

– Én már elkezdeném – felelte a mester –‚ de a Karancspallagára hordott kövek szőrén-szálán eltűntek.

– Csak nem lopták el? – fakadt ki dühösen a királyi ispán.

– Nem, nem lopták el — hangzott a válasz. – Csak felvándoroltak a Karancstetőre.

Az ispán azt hitte, nem jól hall.

– Pedig így van — magyarázta a mester. – Nézze csak meg tekegyelmed. Nem tehetett mást – ha nehezére is esett – felkapaszkodott a csúcsra az el¬hízott, kényelemszerető ispán.

– Adta-teremtette – morogta dühösen. – Csak nem valami boszorkányság van a dologban?

– Én nem tudom – vont vállat csendes mosoly kíséretében a kőműves.

– Holnap le kell vitetni – adta ki menten a parancsot az ispán.

És másnap csakugyan lehordatta a környék jobbágyaival a köveket a Karancspallagára. Persze, öreg este lett, mire végzett vele, így a mester már nem foghatott hozzá az építéshez.

Hanem másnapra megint csak eltűntek a kövek, s a kőműves nem tudta elkezdeni az építést... Jelentette az ispánnak a történteket, s az „elvándorolt” köveket ismét a Karancstetőn találták meg.

– Nem értem az egészet – fakadt ki elkeseredetten az ispán. – Mégiscsak az ördög keze van a dologban.

– Nem hiszem – nyugtatta meg a kőműves. – Lehet, hogy az égiek hordatják el, mert azt szeretnék, ha csúcson lenne a kápolna...

– Lehet benne valami – bólintott a hiszékeny ispán. – De nagy királyunk hagyatkozását, s főként az élő királyleány parancsát mégis teljesítenünk kell.

S aztán ismét lehordatta a tetőről a kápolna „vándorköveit”. Ám hiába hordatta, mert másnapra, az éjszaka folyamán megint felvándoroltak a Karancstetőre.

A királyi ispán már se holt, se eleven nem volt, s azon töprengett, hogy örökre elbujdosik, amikor váratlanul megjelent a királyleány.

– És a kápolna? – volt az első szava.

A királyi ispán sorra-rendre elmondotta, mi történt a kövekkel, hogy azok többször felvándoroltak a csúcsra, a Karancstetőre.

– De hogyan lehet ez? – fordult álmélkodva a mellette álló mesterhez a királyleány.

Mélyen és alázatos képpel meghajolt előtte a somosi kőműves.

– Felséges, szépséges királyleány, én mondottam az ispán úrnak, hogy talán az égiek mégis azt akarják, hogy a csúcson legyen a pompás kápolna... Onnan messzire ellátszik, sokan látják, és sokan emlékeznek majd derék királyatyád nevére... De az ispán urunk csak nem hallgatott rám.

– Pedig ez csakis az égiek intelme lehet — szólott elgondolkodva a király¬leány. Parancsot adott, hogy a Karancstetőn építsék fel a pompás kis kápolnát.

A somosi kőműves ismét meghajolt, s másnap a hegytetőn vidám fütyörészés kíséretében elkezdte építeni a később messze földön híres, szép kápolnát.

– Hanem mester uram – szólalt meg az egyik kőműveslegény, amikor egyedül maradtak –‚ nagy esze van ám kegyelmednek!

A kőművesmester erre szélesen elmosolyodott, majd nevetve hozzátette:

– Jól jegyezd meg, fiam, hogy a hatalmasok eszén is túl lehet járni. Csak több ész kell hozzá, mint ami nekik van! Meg aztán azt akartam, hogy oda épüljön a kápolna, ahová én jónak láttam! – Mert a „vándorköveket” nagy titokban a kőművesmester hordatta fel a hegytetőre!

E furfangos történet „magvát” a somoskői öregek otthonában hallottam.

Ciceró Kiadó