A szegény ember hegedűje

Messze, messze, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király, s annak három szép lánya. Azt mondja a királyné egyszer ennek a három leánynak: – No leányok, menjetek el az erdőbe eprészni, s amelyik több epret szed, annak adom a veres szoknyámat.

Elmennek a leányok, szedik, szedik az epret nagy szaporán. Mikor dél felé járt az idő, letelepednek egy fa alá, s összenézik, hogy melyik szedett több epret. Hát a legkisebb egyedül éppen annyit szedett, mint a másik kettő egybevéve.

Bezzeg lett irigykedés! Mármost a kisebbiké lesz a veres szoknya! Azt mondja a legnagyobbik leány:

– Jertek, leányok, szedjünk még egy kicsit, ennyivel úgysem mehetünk haza!

A legkisebb leány eleget erősködött, hogy akkor estére nem érnek haza, de a két nagyobb csak azon volt, hogy még szedjenek.

Jól van. Elindul az erdő egyik-egyik részébe a két nagyobb, az erdő más részébe pedig a kisebb. De nem epret szedtek ezek, hanem megegyeztek, hogy megölik a testvérüket: ha az övék nem lehet a veres szoknya, ne legyen a legkisebbé sem. Mindjárt felkeresték a testvérüket, megfogták, s hiába könyörgött, hogy inkább nekik adja mind, ami epret szedett, mégis megölték. Éppen mikor megölték, arra vetődött egy vak koldus, ennek elvették a hegedűjét, a kicsi királykisasszonyt beletették, s azonmód elrejtették a fa odvába.

Hazamennek a lányok, s kérdik otthon: hol a testvéretek? Ők bizony nem tudják. Eleget mondogatták neki, ne kalandozzon félre tőlük, nem tudott velök együtt eprészni. Ki tudja, talán eltévelyedett, talán megölték az erdei tolvajok.

Azalatt pedig egy szegény fáért ment az erdőre, s éppen azt vágja le, melyikbe a királykisasszony holttestét tették. Csak elálmélkodik a szegény ember, mikor látja, hogy a fából egy hegedű pattan ki. Kezibe veszi a hegedűt, s a nyirettyűt elkezdi rajta taszigálni, mozgatni, ahogy éppen a cigányok szokták.

Hát ez a hegedű nemcsak hegedű, nemcsak hegedül, de énekel is. Mind ezt énekli:

Lassan húzd, te szegény ember.

Meg ne sértsed gyenge karom!

Gyenge karom nyirettyűje,

Király Erzsi hegedűje.

– Ejnye, ördögadta varasgyékja – dünnyög a szegény ember magában –, ez a hegedű bizonyosan meg van boszorkányozva! Én bizony elindulok vele, szerencsét próbálok, hátha megfizetik ezt a csudálatos nótát.

El is indul a szegény ember, békalandoz országot-világot, s annyi pénzt keresett, hogy egész vágás szekéren kellett utána hordani. Egyszer, amint menne, mendegélne, éppen annak a királynak a városába került, akinek a kisebbik leányát olyan istentelen módon ölték meg. Megáll a király palotája előtt, s hegedülni kezd. Meghallja a király a csodálatos hegedülést, kiküldi a kicsi inasát, hogy hívja bé a muzsikást.

Kifut az inas, hívja a muzsikást, de az azt feleli vissza, hogy ő bizony egy lépést sem megy, mert neki annyi pénze van, hogy a királynak sincs több.

Visszamegy az inas, jelenti a királynak, hogy mit felelt a muzsikás.

Mit csináljon, kiment maga, s úgy kérte, hogy menjen be a palotába, s rándítson neki egypár nótát.

No, addig kéri a király, hogy bémegy a muzsikás, egyet-kettőt kongat a hegedűjén, azután húzni kezdi:

Lassan húzd, te szegény ember.

Meg ne sértsed gyenge karom!

Gyenge karom nyirettyűje,

Király Erzsi hegedűje.

Azt mondja a király:

– Ejnye, de csudálatos nóta ez, hé!

Odaáll a két királykisasszony is, ámulnak-bámulnak, az egyik elveszi a hegedűt, s húzni kezdi, hogy vajon mit énekel neki.

Lassan húzd, te én hóhérom.

Meg ne sértsed gyenge karom!

Veszi a másik leány, húzza, s hát ennek is azt énekli. Veszi a hegedűt a király, s hát ennek már azt énekli:

Lassan húzzad, édesapám.

Meg ne sértsed gyenge karom!

– No, ez bizonyosan ördöngösség!

– Már csak én is megpróbálom – mondja a királyné. Kezébe veszi, húzni kezdi, s hát a hegedű ezt énekli:

Lassan húzzad, édesanyám.

Meg ne sértsed gyenge karom!

Gyenge karom nyirettyűje,

Király Erzsi hegedűje.

Ebben a minutában csak szétválik a hegedű, s kipattan belőle a kicsi királykisasszony. Olyan eleven volt, olyan szép volt, mint egy tubarózsa.

Aj, szegény világ! Megijedt a két nagyobb leány, hogy mindjárt szörnyet ájult. A király s a királyné sírtak örömükben, hogy elsiratott leányuk ilyen csudálatosképpen megkerült. A két idősebb leány istentelensége is kitudódott most, s a király haragjában egy toronyba záratta őket, halálig tartó fogságra. De a kicsi királykisasszony addig könyörgött édesapjának, megkegyelmezett a gonosz leányoknak, s azótától fogvást békességben élnek, ha meg nem haltak.

Rózsavölgyi és Társa