Rofojíca

Volt, honnan nem volt, volt egyszer egy szegény cigány asszony. Ennek a cigány asszonynak annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, és olyan nagy nyomorúságban éltek, hogy emberi szóval azt még kimondani sem lehet.

Napról napra csak az ínség látogatta őket, alig akadt a kunyhójukban egy betevő falat, már-már meghaltak éhen.

Volt a gyermekek között egy gyönyörű szép leányka, az aprónépség rendjében ő volt a legkisebb, világszép Rofojícának nevezték. Bizony igazat szóltak, akik így nevezték, mert ez a leányka ékesebb volt a fakadó rózsánál, s még a községházán is ki volt téve hirdetménybe, hogy az ő szépségének nincsen párja az egész földkerekségen!

Azt mondja egyszer a cigány asszony a gyermekeinek:

– Jaj, gyermekeim, nem tudok nektek mit főzni! Elmegyek most a faluba, kérek egy kis savanyú káposztát, hogy legalább azt együnk. Zárjátok be erősen az ajtót, és ügyeljetek magatokra, amíg haza nem jövök!

– Jól van, mamó! Eredj csak nyugodtan! – válaszolták a gyermekek. Bezárták erősen az ajtót, az anyjuk pedig elindult a faluba kéregetni. Járkált szegény cigány asszony házról házra, adtak is neki bőven mindenféle eleséget, savanyú káposztát, cipót, lisztet, krumplit, ki ezt, ki azt, nem sajnálták tőle, hiszen ismerte őt mindenki. Már nagy batyu volt a hátán.

De az elátkozott, szakállas farkas éppen ott ólálkodott a környéken, és meglátta, amikor a cigány asszony elment hazulról. Amíg az a falut járta, odasettenkedett a kunyhó ajtajához, s elkezdte zörgetni.

És mondta elváltoztatott hangon:

– Nyissátok ki, drága gyermekeim, mert majdnem leszakad már a vállam a sok savanyú káposzta alatt! Én vagyok az anyácskátok!

Fölfelelt erre a legkisebb leány, világszép Rofojíca:

– Tedd csak be a lábad az ajtórésen, hadd lássuk, milyen! Ha szürke prém borítja, nem nyitjuk ám ki, mert akkor te a farkas vagy! De ha olyan szép barna a bőröd, mint a miénk, be fogunk engedni, mert akkor valóban te vagy az anyánk!

Az elátkozott, szakállas ordas alig dugta be a mancsát az ajtórésen, hozzáfogott sikítozni a leány:

– Jaj, jaj, neked szürke prém van a lábadon, te nem a mi anyánk vagy!

Akkor a farkas elfutott a kovácshoz.

– Hé, te kovács, gyere gyorsan! Égesd le a szőrt az egyik lábamról! Úgy csináld, hogy még egy szál se maradjon rajta, és szép barna legyen majd a bőröm, ahol leperzseled!

Amikor a kovács megcselekedte a parancsolatot, az ordasállat visszatért a kunyhóhoz. Megint zörög az ajtón.

– Nyissátok ki, gyermekeim!

Kiszól neki a szép leány:

– Tedd csak be a lábad az ajtórésen, hadd lássuk, milyen! Ha szürke prém borítja, nem nyitjuk ám ki, mert akkor te a farkas vagy! De ha olyan szép barna a bőröd, mint a miénk, be fogunk engedni, mert akkor valóban te vagy az anyánk!

A farkas azt a lábát dugta be a résen, amelyiket leperzselte a kovács. Örvendezni, lármázni kezdtek odabent a gyermekek.

– Ez nem a farkas lába! Nézzétek, nincsen rajta szürke prém! Hazajött a mamóka, hazajött a mamóka!

Sietve kikulcsolták a zárat, s megnyitották az ajtót, ám a farkas abban a pillanatban berontott a házba, szájába kapta a legszebb leányt, és már vitte is! Elragadta és fölfalta!

Hazaér a cigány asszony, rögtön körülfogják a gyermekek, sírnak-rínak.

– Jaj, mamóka – panaszolják –, amíg te a faluban voltál, itt járt az elátkozott, szakállas farkas, és lenyelte a legszebb leányodat, közülünk a legkisebbet, világszép Rofojícát!

Feleli erre a cigány asszony:

– Nem baj, gyermekeim! Ha lenyelte, majd vissza is bocsátja a torkán! Meglátjátok, hamarosan itt lesz köztetek újra a kis húgocskátok, és még szebben fog tündökölni, mint valaha!

Mivel a faluban nagyon sok lisztet kapott, kenyérsütéshez fogott a cigány asszony: beleöntötte a lisztet a teknőbe, elkészítette a tésztát, és dagasztani kezdett. Amikor a kemence már úgy be volt fűtve, hogy kívül pirosabban izzott, mint belül, odaállított a farkas.

Köszön a cigány asszonynak:

– Adjon isten jó napot, cigány asszony! Légy szerencsés és ezüstös!

– Légy szerencsés és ezüstös te is, szakállas farkas!

– Mit csinálsz ilyen serényen, cigány asszony?

– Én bizony kenyeret sütök! Éppen most akarom berakni a kemencébe, de úgy megkelt ez a tészta, hogy nem tudom, nem törik-e el alatta a kenyérhányó lapátom, ha ráteszem. Gyere már, ülj rá a lapátra, hadd nézzem, milyen erős! Ha tégedet megbír, akkor a kenyeret is megbírja majd!

Szót fogadott a farkas, odament a lapáthoz, elhelyezkedett rajta szépen, a cigány asszony meg hirtelen belökte az izzó kemencébe. Ordított a farkas kegyetlenül:

– Jaj, vegyél ki ebből a kemencéből, mert rögtön hamuvá égek! Inkább visszabocsátom a torkomon a legkisebb leányodat! Meglátod, még szebb lesz, mint valaha!

A cigány asszony kihúzta a farkast a lángok közül, az meg visszabocsátotta a torkán a gyönyörű leányt. Ahogyan lenyelte, ugyanolyan épségben, eladó hajadonná serdülten adta ki a földre. És Rofojíca még százszor szebb volt, mint annak előtte. Jobb vállán a napsugár ült aranymadár képében, bal vállán a holdsugár ült ezüstmadár képében, és olyan hosszú fekete haja nőtt, mint a világvégi éjszaka!

Akkor a cigány asszony megragadta a kenyérhányó lapátot, és a farkast megint bedobta a kemencébe. Végigvárta, amíg parázzsá, szénné, pernyévé válik odabent, aztán kikotorta a hamut egy serpenyőbe, levitte a tóhoz, és ráhintette a vízre. Nem is sejtette, hogy az a víz az élet vize, amely föltámaszt minden halálnak adott teremtményt.

A tóban kezdett életre kelni a farkas is, aki valójában egy szépséges legény volt, csak azt az átkot tette reá egy boszorkány, hogy mindaddig szakállas ordasként járja a világot, míg élő testét tűzzel meg nem égetik, haló porát tó vizébe nem vetik. És csak akkor szabadulhat meg végleg az átok alól, ha hamvaiból föltámadva Rofojíca után kiált, s az hátrafordul szavaira! Másnap a cigány asszony meg a leány, világszép Rofojíca hazafelé jöttek a faluból, két nagy batyuval a hátukon. Ott kellett elhaladniuk a tó mellett. Azt mondja a cigány asszony:

– Te, Rofojíca, mutatok neked valamit!

– Mit akarsz mutatni, mamókám?

– Nézd csak, ide hintettem bele tegnap a farkas hamvait, ebbe a nagy vízbe!

Alighogy ezt kiejtette a száján, énekszó hangzott fel a közelükben:

Rofojíca, szép leányka,

két szemeddel tekints vissza!

Széjjelnézett a cigány asszony, forgatta a fejét erre is, arra is, de senki lélek nem akadt a szeme elé. Nem tudta elgondolni, honnan jöhet az énekszó.

– Jaj, drága istenkém, mi ez, amit hallok? – suttogta ijedten. Hátrafordul Rofojíca is, és azt látja, hogy a tó mélyén éppen akkor veti le magáról szürke ordas bőrét a farkas és válik belőle egy gyönyörű ifjú legény. És megint énekbe kezd:

Rofojíca, szép leányka,

két szemeddel tekints vissza!

A cigány asszony újra figyelgetni kezdett jobbra is, balra is, hátha megpillantja, ki énekel, amikor nagy zúgással, morajlással feltornyosult a tó vize, hánytorogtak a rettenetes hullámok, s vetették a tajtékokat az égig, mintha megrendült volna az egész világ! Rémület szállta meg a cigány asszonyt, ledobta hátáról a batyuját, s mindent odahagyva megfutamodott. Meg sem állt a rengeteg erdőig, ahol elbújt a bokrok között.

A farkasból visszaváltozott legény pedig kijött a tóból, s odalépett Rofojícához, aki nem mozdult el a helyéről. Gyöngéden megölelte, megcsókolta, és arra kérte a leányt, legyen a felesége. Hazavitte az anyjához, s nagy lakodalmat állítottak. Amikor a cigány asszony hazamerészkedett az erdőből, a faluban már javában folyt a lagzi. Úgy mulattak, hogy a világ végét lehetett gondolni, olyan óbégatás volt! A cigány asszony megszólított egy szembejövő embert:

– Mondd már, mi ez a nagy vigasság, ez a nagy mulatság?

Feleli az ember:

– Elbeszélem neked, mert látom, nem tudod! Az elátkozott, szakállas farkas lenyelte, aztán meg visszabocsátotta a torkán világszép Rofojícát! De az a farkas valójában egy daliás legény volt, csak megátkozta egy boszorkány, hogy mindaddig szakállas ordasként járjon, míg élő testét tűzzel meg nem égetik, haló porát tó vizébe nem vetik. És csak akkor szabadulhatott meg végleg az átoktól, mikor hamvaiból föltámadva Rofojíca után kiáltott, s az hátrafordult szavaira. Feleségül is kérte Rofojícát, amint letelt róla az átok, ők csinálják ezt a nagy vigasságot, ország-világ eljött a lakodalmukra!

Fogja magát a cigány asszony, bemegy a mulatókhoz:

– Adjon isten jó napot, legények!

Jár-kel a lakodalmas népek közt, keresi a leányt, de nem leli sehol.

– Jaj, hát hol lehet? Hol lehet?

Bizony éppen a vőlegénnyel van a szobában, ott fekszenek az ágyon! Akkor a cigány asszony kiáltozni kezdte Rofojíca nevét. Ahogy ezt a leány meghallotta, azonmód kiugrott a kedvese mellől az ágyból. Megijedt, hogy az anyja földig veri, amiért meg sem kérdezte, engedi-e, nem-e, és a tudta nélkül férjhez ment. Nem felelt a kiáltásra. A cigány asszony bánatosan megfordult, indult volna kifelé, amikor hirtelen megpillantotta a leányát. Látta, hogy világszép Rofojíca menyasszonyi ruhában szökik előle, és bebújik az ajtó mögött egy teknő alá, hogy ő ne vegye észre. Sírva szólt utána:

Rofojíca, szép leányka,

két szemeddel tekints vissza!

Ám a leány nem válaszolt. A cigány asszony odament, megemelte a teknőt, de Rofojíca rémülten fölugrott, és kiszaladt az udvarra. Félelmében rózsatővé változott és beleszökkent a kútba. Megsiratta szépen a cigány asszony, aztán szomorúan hazatért.

És tódultak a népek a kúthoz, mert egy hét ország hírű szép rózsaág nőtt benne, amin olyan égőpiros rózsavirágok nyíltak, mint a tűzláng. Sorakoztak a legények, szakították a rózsákat, tették a kalapjuk mellé.

Minden legény megfordult már a kútnál, csak egyvalaki nem volt még. És akkor énekelni kezdett Rofojíca, hátha azzal oda tudja csalni a kedvesét is. Oda is futott, mihelyt megütötte a fülét az énekszó, de lány helyett egy kút vizében gyökerező rózsaágat talált, tele égőpiros rózsákkal, amelyek úgy tündököltek, mint az apró máglyácskák lángjai. Ahogy húzta a vizet, belehajolt a kútba, hogy szakítson egy szálat, hát egy bimbós ág magától levált a bokrocskáról, és a vödrébe röppent. Fogta a legény a rózsaszálat, és felszúrta a kalapja mellé. Így toppant be az anyjához.

– Nézz ide, mamókám, mit hoztam neked!

– Honnan van ez a szép rózsavirág, édes fiam?

– Találtam, mamókám!

– És a menyasszonyodat még nem találtad meg?

– Nem, őt még nem találtam meg!

Nem szólt többet a legény, kiment az udvarra. Az anyja pedig fogta a virágot, beleállította egy pohár vízbe, és az asztal közepére tette. Hát látja ám, hogy a rózsabimbó kinyílik, és előszökken belőle a fia menyasszonya! Tündökölt a gyönyörűségtől világszép Rofojíca! Olyan ékes piros volt az orcája, hogy majd kicsattant! Jobb vállán a napsugár ült aranymadár képében, bal vállán a holdsugár ült ezüstmadár képében, és olyan hosszú fekete haja volt, mint a világvégi éjszaka!

Az asszony rögtön hívta a fiát:

– Jaj, drága fiam, gyere csak, csoda történt! Soha ne legyen kegyelem az életemnek, ha nem jössz ide megnézni! Haljak meg, ha nem jössz!

– Jól van, mamó, megyek már, csak ne rikoltozz!

Vissza is jön a legény, és azt látja, hogy az ő mátkája, világszép Rofojíca ül ott a széken, és még gyönyörűbb, mint valaha. Odafutott hozzá, és boldogan a karjába kapta.

Ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és belépett Rofojíca anyja.

– Jaj, szépséges leányom! – kiáltja a cigány asszony. – Hát te élsz?

Rofojíca akkor odalépett az anyjához, megölelte és megcsókolta. És azt mondta:

– Bocsáss meg nekem, mamókám, de én úgy szeretem ezt a legényt, hogy mindent megtennék érte! Én szabadítottam őt föl a nehéz szó alól, amivel megátkozták, hogy farkasként járjon a világban, és most ismét visszaváltozott emberré! Kérlek, engedd meg, hogy együtt éljek vele!

Feleli erre az anyja:

– Ó, szépséges leányom, hát már hogyne engedném! Éljetek csak együtt, éljetek boldogan!

És még egyszer megtartották a lakodalmat. Máig is élnek.

Móra Kiadó