Miért?!

Az öngyilkosság segélykiáltás, ami odafigyeléssel, beszélgetéssel, törődéssel talán megelőzhető lenne...

— Minden öngyilkosság egy elrontott vagy elmulasztott beszélgetés következménye — magyarázza Szabóné dr. Kállai Klára klinikai szakpszichológus. Pedig sokszor csak annyi kell az életmentéshez, hogy valaki meghallgassa a másikat, aki annyira elkeseredett és beszűkült, hogy nem lát más kiutat egy probléma megoldására, csak azt, ha önmaga ellen fordul.

Névtelen segítség

A telefonos lelkisegély-szolgálatokhoz évente több százezer hívás fut be. A hívók 15 százaléka öngyilkosságot fontolgat. Ha valaki bemutatkozik, az ügyelő tudja, a hívónak szinte biztos, hogy további segítségre van szüksége, hiszen a szolgáltatás egyébként anonim. A titok éppen ebben rejlik: a telefonálónak nem kell bemutatkoznia, a vonal másik végén ülő mégis figyel rá, meghallgatja. Annak ellenére vagy éppen amiatt, hogy nem látják egymást személyesen, erős bizalom alakul ki a másik iránt, egy vadidegennek könnyebb megnyílni.

— Egy öngyilkosságot megakadályozó beszélgetéshez legalább egy-másfél óra kell, de a következő 3-6 óra, 3-6 hét, illetve 3-6 hónap kritikusnak tekinthető – mondja Szabóné dr. Kállai Klára klinikai szakpszichológus, aki szerint az öngyilkosok nem meghalni akarnak, hanem felhívni a figyelmet a problémájukra. Akkor szánják el magukat, amikor úgy érzik, csapdába estek, ahonnan nincs kiút, mindent reménytelennek látnak, és nem emlékeznek tisztán azokra az eseményekre, amelyekhez hasonlót korábban szinte gond nélkül megoldottak. Az öngyilkosságot sokszor narcisztikus sérelem előzi meg, és itt nem kell nagy dolgokra gondolni, lehet hogy az az utolsó csepp a pohárban, hogy kifut a tej.

Annak, hogy valaki saját maga ellen fordul, mindig vannak előjelei, de ezt a családok sokszor csak későn értelmezik. Ha valaki állandóan az öngyilkosságról fantáziál, ha beszűkül, ha már nem hajlandó vitatkozni sem, holott korábban erre sokszor volt példa, az figyelmeztető jel.

Sokat játszott „öngyilkososdit” az a 15 éves lány is, akinek az édesapja egy internetes emléklapot hozott létre azoknak a szülőknek, akiknek még van kire vigyázniuk. Imre itt kíméletlen őszinteséggel beszél az előzményekről, azokról a mozzanatokról, amelyeknek már csak utólag tulajdonítottak jelentőséget. Ír Eszter hátborzongató „mókájáról”, amikor az amúgy tehetséges, sikeres, Európa-bajnokságra készülő kislány piros festékkel befestette a kezét, sőt egyszer a lábát is, és jajveszékelve kirontott a szobájából. A halála előtti utolsó este is így jött ki, piroslott a keze. Édesanyja azonban már annyira „edzett” volt, hogy oda sem nézett. Másnap, amikor a gyermek kihűlt, élettelen testét magukhoz szorították a szülők, látták, hogy még ott van a piros csík a csuklóján és egy hosszú heg. Nem festék, alvadt vér volt.

— Az esettel foglalkozó rendőr százados állítása szerint Eszter egy egészen speciális és biztos módszert választott. Tutira ment — írja Imre. — A lényege ennek az, hogy nem fulladással jár, hanem a nyaki verőereket szorítja el, ami ájulást okoz. Esélye sincs a menekülésre, ellentétben azzal, aki nem kap levegőt, és talán feléled benne a természetes életösztön, az élni akarás. Ő nem adott magának erre lehetőséget. Tudnia kellett ezt, mert nagyon gondosan előkészített mindent. Négy vagy öt csomóval rögzítette a kötelet. Sokáig csinálhatta. Az igazságügyi orvosszakértő szerint olyan nagy mennyiségű endorfin szabadul fel, hogy semmiféle fájdalmat nem érezhet, aki ezt választja. Szeretném ezt hinni, de nem tudom. Nagyon mélyen bevágott a kötél Eszter nyakába. Azt nem tudom, honnan tanulta? Kitől?

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2008. augusztusi számában olvasható.