Aranycipő

Szállj, szállj, katica, Istenke bogárja,/hozzál nekem aranyruhát, aranycipőt,/aranyskatulyában…

Ezt a dalt énekelte Ferkó egy katicabogárnak, amit a fűszál tetején talált, s amit most a tenyerén tartott, majd felhajította a levegőbe. A bogárka a levegőbe érve kinyitotta pöttyös szárnyait, és repülni kezdett. Ferkó ekkor még egyszer utána kiáltott, mintha figyelmeztetné, hogy el ne felejtse:Aranyruhát, aranycipőt, aranyskatulyában!

Azt már nem hallotta, mikor a katicabogár repülés közben visszafordulva így felelt:

Visszajövök hozzád és nem is sokára,/ hozok neked aranycipőt / aranyskatulyában!

Mondom, ezt már nem hallotta Ferkó, éppen ezért alaposan elcsodálkozott, amikor egyszer csak arra ébredt, hogy a kis katicabogár ott röpköd fölötte,

de nemcsak úgy, ahogy máskor szoktak a katicabogarak, hanem egy icipici aranyskatulyát is hozott magával. És nemcsak röpködött, hanem meg is szólalt: – Kelj fel, Ferkó, elhoztam az aranycipőt! Ezzel aztán ott termett Ferkó paplanján, és elébe tette az icipici skatulyát. Ferkó boldogan kibontotta, de mikor meglátta az aranycipőt, amelyik még akkora se volt, mint egy borsószemnek a fele, majdnem elsírta magát: – Mit csináljak én ilyen kicsi cipővel? Nem vagyok én katicabogár!

– Húzd csak fel – biztatta a bogárka –, meglátod, hogy felmegy a lábadra… Most már kíváncsiságból is felpróbálta Ferkó az aranycipőt, s akár hiszitek, akár nem, felment a lábára. Igaz, hogy Ferkó olyan kicsi lett ettől a pillanattól kezdve, hogy a bútorok azt hitték, nem is Ferkó ő, hanem a katicabogár kisöccse. De se Ferkónak, se a bútoroknak nem volt idejük a csodálkozásra, mert a katicabogár így szólott: – Most pedig szedd a lábadat, mert eljössz velem

Katicaországba… Azt elfelejtettem megmondani, hogy ez már télen történt. Egy fél évig tartott, amíg a katicabogár hazarepült Ferkó tenyeréről, és visszatért az aranycipővel. Ezért aztán Ferkó megint csak kétségbeesett: – Elmennék én szívesen, de hogy indulhatnék el ilyen hidegben? – Ne félj te attól – biztatta a katicabogár. – A mi országunkban soha sincs tél, soha sincs eső, sohasem fúj a szél. És ha én most annyit mondok:

„Zim-züm, zim-züm, züm-züm-züm”, akkor egy szempillantás alatt ott leszünk. Katicaország fővárosában. Így is lett. Zim-züm, zim-züm, és egyszerre csak lepottyantak Katicaország fővárosának kellős közepén! De ne féljetek, nem ütötték meg magukat, hiszen

Katicaországban bársonyból van a föld. Hamarosan talpra álltak hát, a bogárka kézen fogta Ferkót, és elindult vele a katicabogarak királyának palotája felé.

Volt mit bámulnia Ferkónak az úton! A katicabogarak házai liliomszirmokból épültek, a kéményük fűszálból, s az út két szélén olyan apró fák terebélyesedtek, hogy el se hinnétek. Tudjátok, mi termett a fákon? Aranycipő! Az bizony! Minden ágon hetvenhét

aranycipő volt, minden fának hetvenhét ága, minden utcán hetvenhét fa. Az egész világ gyerekeinek jutna innen aranytopánka! A katicabogarak hintókon száguldoztak a kocsiúton. Négy borsószem a hintó kereke, egy margaréta a hintó és tizenkét szöcske húzza. A katicabogár alig győzte szólogatni Ferkót, hogy ne bámészkodjon annyit, hiszen lesz ideje rá, mindent megnézni. Így aztán megérkeztek katicakirály palotája elé, ahol hatvanhat testőr állt a kapuban, akik mind a hatvanhatan egyszerre kiáltottak Ferkóra: – Mi járatban vagy? Ferkó nem tudott mit válaszolni hirtelenében, s nagy zavarában énekelni kezdte a régi gyereknótát: Szállj, szállj, katica,Istenke bogárja…

Tetszett a nóta a testőröknek, be is engedték rögtön Ferkót a palotába. Ott pedig azonmód a király elé vezették.

Ugye, ti most azt szeretnétek tudni, hogy miben különbözik a katicaboga¬rak királya a többi katicabogártól? Hát bizony semmiben sem. Ha nem volna aranykorona a fején, én is azt hinném, hogy ő az a katicabogár, amelyik tavaly nyáron a kertemben röpködött. Bár lehet, hogy mégis van valami különbség, de ezt csak a katicabogarak veszik észre.

Akárhogy is van, mégis ő a katicabogarak királya, és éppen ezért nagy meg¬tiszteltetés volt, hogy Ferkót ott tartotta ebédre. Ott tartotta vacsorára is, és másnap, harmadnap is ott ebédelt, vacsorázott a katicakirály asztalánál. Ferkó annyira meghízott a jobbnál jobb ételektől, hogy alig bírt kimenni az ajtón. Pedig nem maradhatott örökké a palotában, a királynak sok dolga volt, egymillió katicabogár sorsáról kellett gondoskodni. A kis katicabogár, aki elhozta ide Ferkót, már hazament a családjához, így hát egyedül kellett elin¬dulnia, hogy kedvére kibámészkodhassa magát Katicaország fővárosában.

Ebből aztán igen nagy baj született. Mert az aranycipő sarka már elkopott a Ferkó lábán, s mivel látta, hogy minden fa ágán hetvenhét cipő lóg, elhatá¬rozta, hogy szakajt egyet a fáról, és kicseréli a cipőjét. Leült hát a selyemjárda szélére, és lehúzta a lábáról az aranycipőket. De abban a pillanatban nőni kezdett, s egy pillanat alatt újból akkora lett, mint odahaza!

Egyszerre csak észrevette, hogy feje Katicaország egéig ér, az orra a Holdat érinti, s minden haj¬szálára egy csillag jut. De nem ijedt meg, megszólította a Holdat:

– Jó estét, Hold néni! Ne tessék ha¬ragudni, hogy idedugom az orro¬mat…

– Dehogyis haragszom – felelte a Hold –, éppen jókor jöttél. A Göncölszekér elakadt az égi sár¬ban, te fogod kirántani!

Meg is tette. Kidugta karjait a felhők közül, megfogta a Göncöl¬szekér rúdját, és egyetlen rántással kiemelte a sárból. A Hold hálából megengedte, hogy végigsétáljon a szép, fehér Tejúton. Már kapaszkodott is az útra, mikor hirtelen keserves kotkodácsolást hallott.

– Kot-kot, jaj-jaj – siránkozott a Fiastyúk –, szerteszéledtek az én kis csillagcsibéim, nem szednéd össze őket? – Dehogyisnem! – kiáltotta Ferkó, lekapta a sapkáját, s egy szempillantás alatt valamennyi csillagcsibe ott csipogott Ferkó sapkájában. A Fiastyúk nem győzött hálálkodni Ferkónak, aki ekkor már mégiscsak felugrott a Tejútra. Ott sétálgatott egy jó ideig, de aztán kíváncsian lehajolt, hogy látja-e Katicaországot? Na hiszen, azt se tudta, hová legyen, amikor meglátta, hogy millió és millió szárnyashangya tört a katicabogarak országára. Mint a szélvész, úgy rohantak, egy-két perc még, és vége van egész Katicaországnak… De ekkor Ferkó gondolt egyet, gyorsan összeszedte, ahány hulló csillag volt körülötte, és azokat szórta rá a szárnyashangyák seregére. Hűj! Megijedtek azok a csillagzáportól. Futottak árkon, bokron, erdőn, réten, patakon keresztül.

Ferkó pedig nevetve ráült egy felhő szélére, s onnan lógatta le lábát Katicaország fölé. Így történt aztán, hogy a király, aki észrevette Ferkót, odavezényelte a katicabogár tűzoltókat, akik addig másztak fölfelé egy hosszú létrán, amíg csak el nem érték Ferkó lábait. Akkor aztán a lábára húztak egy pár vadonatúj aranycipőt, amitől Ferkó ismét olyan kicsi lett, mint a legkisebb katicabogár. Hipp-hopp, ugrott egyet, s megint a puha bársonyföldre pottyant. Láttátok volna, mennyire örültek Ferkónak a katicabogarak! Tudták, hogy ő mentette meg országukat, margarétahintón és szarkalábszekereken hordták eléje a teméntelen sok kincset, ajándékot. Össze is gyűlt egy félóra alatt annyi, hogy egy sótartó is megtelt volna vele, ez pedig olyan rengeteg sok kincs Katicaországban, hogy hegyet lehetne építeni belőle. Ferkó ekkor már olyan fáradt és álmos volt, hogy azon nyomban elaludt ott a földön. A katicabogarak betakarták szegfűszirom paplannal, aztán lábujjhegyen elindultak, ők is aludni tértek.

Másnap, mikor felébredt, maga a katicakirály állt előtte, és így szólt:

– Megmentetted az országomat, ezért én hálából fiammá fogadlak!

Örült Ferkó a nagy megtiszteltetésnek, s már majdnem azt mond¬ta, hogy igen, de hirtelen eszébe ju¬tott az a bicikli, amit szülei ígértek neki karácsonyra. Ezért hát így felelt:

– Nem maradhatok én itt, sietnem kell haza. Még ma útra kelek, és meg sem állok, míg csak haza nem érek.

Kérlelte még a király, magyarázgatta, hogy milyen jó dolga lesz, ha ott ma¬rad, de végül is szomorúan beleegyezett Ferkó útjába. No de nem hagyta csak egyszerűen elindulni. Előbb lakomát rendezett Ferkó tiszteletére, azon aztán annyit evett Ferkó a jobbnál jobb ételekből, hogy szét kellett bontani az egész palotát, másképp nem fért ki az ajtón. De ne higgyétek, hogy palota nélkül maradt katicakirály: azon nyomban harminchárom új liliomszál nőtt a föld¬ből, s a katicabogár kőművesek olyan szépséges palotát építettek a szirmok¬ból, hogy a másik palota csak viskó volt ehhez képest.

Zeneszóval kísérte Ferkót a határra Katicafőváros népe, s még a király is könnyezve integetett utána egy icipici ezüstcsengővel. A kis katicabogár pe¬dig, aki idehozta Ferkót, megígérte, hogy nyáron nem is egyedül, hanem egész családjával meglátogatja.

Vígan fütyörészve indult el az országúton, ment, mendegélt, már megjárt három erdőt és kilenc hegyet, amikor egyszerre csak száz és százezer szárnyashangya rohant feléje, élesre fent fűszálkardokkal.

– Most aztán megbosszuljuk, amit velünk tettél! – kiáltozták, s már Ferkó orra alatt hadonásztak a kardokkal.

– Jaj, jaj, minek is jöttem el hazulról? – siránkozott Ferkó –, de ha már el¬jöttem, miért is nem maradtam Katicaországban? Hiszen olyan kicsi vagyok most, hogy egy óriáshangya is bekaphat…

De hirtelen eszébe jutott az aranycipő. Leült a földre, lehúzta lábáról az aranycipőket, és jó messzire elhajította. Egyéb se kellett a szárnyashangyák seregének! Mikor látták, hogy Ferkó óriássá nőtt, mind a százezren elhajították

mind a százezer kardot, s még az országukból is kiszaladtak. Mert hát a szárnyashangyák országa volt az, ahol most Ferkó járt. Így menekült meg a kis vándor, s újból fütyörészve ment tovább az országúton.

De minél messzebb ért, annál hidegebb lett, s mert már nem volt cipő a lábán, attól félt, hogy megfagy, mielőtt hazaérne. Kilenc varjú repült ekkor a feje fölé, és mind a kilenc énekelte: Kár, kár, kár, hó és sár,megfagynál!

– Könnyű azt mondani, hogy kár – kiabált vissza nekik Ferkó –, inkább azt mondjátok meg, hogy mitévő legyek? Üljek le talán egy bokor tövébe, és maradjak

itt étlen-szomjan tavaszig? Mire a varjak újból énekelni kezdtek, de már ezt dalolták: Várj, várj, várj, velünk szállj! Ezzel aztán lerepültek a földre, Ferkót szellőszekérbe ültették, és húzni kezdték a szellőszekeret, de persze a levegőben és nem a földön. Ez volt aztán a tündéri utazás! Sajnos,ez is csak addig tartott, amíg annyit mondhatott Ferkó, hogy zim-züm, züm-züm, s azzal már le is pottyant, egyenest az ágyába. Odahaza senki sem tudott Ferkó kalandjáról, s ő hiába mesélte, nem hitték el egyetlen szavát sem. Bezzeg, ha hazahozhatta volna az aranycipőt, nem kételkedtek volna! Nem felelték volna minduntalan, hogy „álmodtad te Ferkó az egészet…” De ugye, mi tudjuk, hogy ez nem álom volt. Mi tudjuk, hogy Ferkó valóban bejárta a katicabogarak országát, tudjuk, hogy sétált a katicaégen, beszélgetett a Holddal, s hogy sapkájába gyűjtötte a Fiastyúk csibéit. Mi tudjuk, hogy ő győzte le egyes-egyedül a szárnyashangyák seregét. S ugye, ha megint nyár lesz, mi is tenyerünkre emelünk egy katicabogarat, s mi is elénekeljük a régi gyereknótát, azt, hogy: Szállj, szállj, katica, Istenke bogárja, hozzál nekem aranyruhát, aranycipőt aranyskatulyában…

Aquila Kiadó